Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - FIGYELŐ - Szászi Zoltán: Pillanatfelvételek ürügyén
PILLANATFELVÉTELEK ÜRÜGYÉN Képek, képek, képek. Családi fénykép, tájkép, művészfotő, önarckép, kép csata előtt és csata után, belső és külső kép valamiről, valakiről, önnön gyarlóságról. E néhány gondolat szintén egy megközelítőleges kép, Soóky László Pillanatfelvételek című kötetéről. Olvasmányélményei alapján és önbizalmi görbéjének mélypontját sokszor elmondja író, költő: mi mindent megírtak már „ezek a költők meg írók”. Mi miarad tehát? Az elrabolhatatlan személyes élmények, agyunk érintetlen, kihasználatlan barázdái, az elfuseráltan elszóródó, néha vad álmainkban előbukkanó legszemélyesebb élményanyag. Ezt nem írhatta és nem írhatja meg senki más: ez csak a miénk. Soóky László legújabb pillanatfelvételei ilyen személyes élmények. A táj az az erősen meghatározó létezéstér és a megnyirbált, szűkös lehetőségeket adó idő az az idő, amely a szerzőre egyértelműen inspirálóan hat. Soóky László Pillanatfelvételek c. kötete kivonata egy érző, érzékeny, de nem érzelgős ember legbenső. ségesebb élményeinek. Az élmények érezhetően spontánok, életszagúak, fanyarak, ironikusan fájóak, kesernyésen visszaidé- ződőek, de egyetlen alkalommal sem hamisak vagy édeskések, ragadósak. Soóky mindenesetre óvatosan emlékezik. Nem csal, nem ámít, nem hatásvadászko- dik. Tényleg őszinte. Történésekkel, vagyis inkább valós történésekkel manipulál. Nem túloz. Ha szórványosan rá-rászállnak verseire az expresszionizmus apró angyalkái — csak feljebb emelik a verseket. (Egészen ]ó videooperatőr is lehetne talán.) Soóky versei nem akarnak úgynevezett „nagyversek” lenni. (Jelöli is ezt Zsenge- ségeink alcímmel.) Versei csupán versek szeretnének lenni. Nem döngetik dühöngve a Parnasszus nagy vaskapuját; megeszi azt a rozsda előbb-utóbb mindenképpen. S talán abban is lehet valami, nem minden költő az Istenek széke előtt akar verset mondani, mert itt lent is szükség van jó versre. Van?! „Kétségbeejtően kevés kérdőjelet hagyok magam után”, írja le a szerző. Félelmetes mondat. Igaz mondat. Három nap után bizony senki sem kérdi, milyen is volt az orrunk. Szembesülni önmagunkkal? Visszaper- getni a még visszapergethető, halványan derengő emlékfilmkockákat? Egy meghatározott dramaturgia szériát filmmé mon- tázsolni, ami nem más, mint a létezésünk? Lehet még? Soóky ezt kíséreli meg. A váratlan dolgokat várja. A D. I. vándorlásai után keresve vándorol tovább, persze most talán már annyival nehezebb a barangolás, hogy az emlékfilmkockákat összevágva megragasztotta létének filmjét, a meghatározott élménydramaturgia alapján, s a filmnek, meg a film pléhdobozának van egy kis súlya. Megélesedik látásunk önmagunk fényétől? Annyi a biztos, hogy ha más világít a szemünkbe erőszakosan, könnyen elvakulunk. Soóky az erőszak 5000 wattos égőit szeretné kicsavarni! Sajnos, energia- forrásukkal semelyikünk sem tud mit kezdeni. A világ tele van félvak lovakkal, nyírfakeresztekkel, törött bajonettekkel, mérgesgázokkal meg más ilyen holmival. A táj közepén ott áll a költő. Visszatérő motívum a táj. Szándékos az is, hogy annyiszor szerepel maga a táj szó is a kötetben. Ami fontos, hogy mindig világos , és érthető a megközelítése. Mint amilyen maga a táj. A cselekmények kihúzódnak a táj peremére, s amint a színpadon a színészt, úgy bámulják magát a költőt, aki szétnéz és szétcsap közöttük. A tudat legszélső határaira sepri őket, s akarata arra is képes,
