Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni...” (Leningrádi napló)
coló” ebben az esetben korántsem elmarasztaló jelző, hanem a szoboralak lendületes, szenvedélyes mozdulatának kifejezője. Hiszen maga a mű egyszerűen és emberien, pátosz nélkül ábrázolja a történelmi nagyságot: a 7,4 méteres talapzaton álló 8 méter magas Lenin-szobor, amelyet 1970. április 18-án, a szovjet állam megteremtője 100. születésnapjának előestéjén lepleztek le, kétségtelenül méltó Leninhez és a nevét viselő városhoz. Leningrád központjában, az Orosz Múzeum előtti parkban Anyikusin Puskin-emlék- műve fogad bennünket, amely nemcsak hogy szervesen illeszkedik a tér — a Művészetek tere — klasszicista épületegyüttesébe, hanem egyenesen kompoziciós centruma a térnek, melyen sohasem némulnak el a boldog élet hangjai: gyerekek játszanak, szerelmesek randevúznak, turisták zajonganak. A magas talapzaton álló, bronzba öntött költő verseket szaval. „S kedvünk van azt gondolni — írja Vszevolod Rozsgyeszt- venszkij hogy ezek a versek a nagy Néva-parti városhoz szólnak. Az orosz költészet napja — Puskin — itt kelt fel. Alekszandr Szergejevics itt találkozott a dicsőséggel és itt élte át életének perceit.” A „Csornaja recska” metróállomáson ugyancsak Anyikusin Puskin-szobra áll: ám itt, a halálos párbaj színhelyének közelében sem az elkerülhetetlen halál előérzete, hanem a közelgő halhatatlanság nimbusza lengi körül a költő figuráját. Ha jól végiggondolom, Mihail Konsztantyinovics Anyikusinnak nincsenek is nem-optimista művei: még az általa készített síremlékek sem az elmúlásról, inkább az értelmesen végigélt emberi élet örökkévalóságáról, a kommunizmus építőinek halhatatlanságáról beszélnek. Anyikusin művészi síremlékei között sajátos helyet foglal el a Szovjetunió népi művészének, a Lenin-díjas Nyikola] Konsztantyinovics Cserkaszovnak állított síremlék amelyet az Alekszandr Nyevszkij monostor temetőjében láthatunk. A szobrász egyszerű, hétköznapi ruhában, kedvenc pózában (ülve) ábrázolja a színészt, akinek nevéhez nagy történelmi személyiségek — Alekszandr Nyevszkij, Rettegett Iván, Makszim Gorkij, Ivan Micsurin, Vlagyimir Majakovszkij — alakítása fűződik. Élő, lírai szobor... Életörömet, napfényt sugároz magából. Mihail Konsztantyinovics portréival már a Peszocsnaján álló műteremben ismerkedem: hatalmas műterem, még emelődaru is van benne ... A portrék rendkívül kifeje- zőek, expresszívek, de ami a legfeltűnőbb bennük, az a mai ember új szellemi tulajdonságainak a hangsúlyozása. Csodálatos, korszerű műalkotások. S olyannyira kifejezésre juttatják a modell jellemvonásait, karakterét, hogy — bár a „Ieportrézottak” nevét nem tudom — az első pillantásra megállapítom, ki kicsoda: művész vagy tudós, munkás vagy sportoló. Ezt gondolkodás nélkül meg is mondom Mihail Konsztantyinovicsnak, aki aztán hitetlenkedve „levizsgáztat". Am hogy a „vizsga” sikerült, nem az én érdemem, hanem házigazdámé: azé a szobrászművészé, aki tiszta, egyszerű formákban, fölösleges részletezés nélkül vall koráról, korának embereiről, azok legjellemzőbb tulajdonságairól. Aki — műveinek tanúsága szerint — végtelenül szereti az életet s az Embert. S ezzel kapcsolatban fontosnak tartom idézni a következő — talán véletlenül elejtett — mondatot: „Sose lőttem emberre.” Végigharcolta a nagy honvédő háborút és sohase lőtt emberre? Az ellenségre? Igen, így igaz. Mihail Konsztantyinovics a fronton is kizárólag az életet szolgálta: egészségügyi katona volt. Sebesülteket cipelt, kötözött, szállított — mentette őket a tűzvo- nalból: az életnek, a jövőnek. A kommunizmus építésének. Amelyet ma oly ihletett műalkotásokban ábrázol... Egyébként nem szívesen beszél magáról, inkább szobrász-honfitársaimat, Bártfay Tibor és ]án Kulich nemzeti művészeket emlegeti: mindkettőt kiváló szobrásznak tartja és nagyon jó barátjának vallja. S növendékeiről, a leningrádi Képzőművészeti Akadémia hallgatóiról is elismeréssel nyilatkozik: ügyes, tehetséges fiatalok. A vakító napsütésben, a műterem nappali világosságában észre sem vettem, hogy közben este lett, s lekéstem a Gisellet, amelyet az Opera és Balett Kisszínházában szándékoztam megtekinteni. Igen, május végén már csalókák, valóságos „nappalok" az esték, küszöbön állnak a fehér éjszakák: Leningrád még este tízkor is verőfényben fürdik, bár maga az éjszaka még nem fehér igazán. Inkább kék... És éjfél után az utcai lámpák is kigyúlnak, ami egy hónap múlva, június közepén-végén már nem történik meg, hiszen egész éjszaka nappali világosság lesz. Szóval, elbeszélgettük az
