Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni...” (Leningrádi napló)
Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni... — igy fordítanám, bár a „proszto” nem „könnyű”-t, hanem „egyszerű”-t jelent, a „könnyű azonban ebben az esetben kétségtelenül találóbb szó. Ezt a „könnyűséget” magam is érzem, tapasztalom, itt, Inovéknál is, de általában egész Leningrádban. Talán ezért is szeretem kimondhatatlanul ezt a várost, Lenin és a Nagy Október városát: ezért a „könnyűségért”, amellyel utat találok mindenhez, de mindenekelőtt az emberekhez, a nyílt szívű, őszinte, könnyen barátkozó, segítőkész leningrádiakhoz. „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni.. Igor Vlagyimirovics Inov, a leningrádi költő pontosan, találóan fogalmaz; egyetlen sorban kimondta, amit Leningrád szerelmesei olyan nehezen tudnak kifejezni, megmagyarázni, amit egyáltalán el sem tudnak mondani. Mert aki nem a bevásárlások kedvéért „turistáskodik” s eljut a világ legészakibb nagyvárosába, az mindörökre rabja marad ennek az „észak Velencéjének” is nevezett csodának. Aki pedig sohasem járt itt, annak hiába beszélünk a szívünk Leningrádban hagyott darabjáról... A képzőművészetek kedvelői esetleg megértik, hogy felejthetetlen élmény az Ermitázs vagy az Orosz Múzeum, a színházrajongók elhiszik, hogy nagyszerű előadásokat látni a Kirov, a Gorkij és a Puskin Színházban, hogy a leningrádi balett vagy a Filharmónia nem véletlenül világhírű, de ahhoz, hogy a „szívügyeinket” is megértsék, előbb maguknak is el kell látogatniuk Leningrádba. Ahova oly könnyű az utat megtalálni! A leningrádi vacsorákról gasztronómiai tanulmányokat lehetne írni. Függetlenül attól, milyen foglalkozást űz egyébként, azt hiszem, bármelyik leningrádi felcsaphatna szakácsnak. Itteni barátaim ezt azzal magyarázzák, hogy az előkelőbb éttermek meglehetősen drágák, az olcsóbb helyeken pedig mindig akkora a forgalom, hogy szinte lehetetlen bejutni: így hát, aki jól és olcsón akar táplálkozni, annak előbb el kell sajátítania a konyhaművészet titkait. Irona Makarovna alaposan elsajátította őket: az egymást követő fogások nevét képtelen vagyok megjegyezni, részletesen tehát nem számolhatok be róla, miből is áll egy kiadós leningrádi vacsora; a kávé előtt asztalra kerülő tortaszeletet azonban megjegyzem magamnak, mert akárhogy igyekszem, ezzel már nem tudok „megbirkózni”. Állapotomra Igor Vlagyimirovics is felfigyel, mert verskötetét „a nehéz leningrádi vacsora után alkalmazandó orvosságként” ajánlja. Orvosságként szolgálhat azonban Irina Makarovna könyve, a L. Ny. Tolsztoj i szlavjanszki- je narodi („Tolsztoj és a szláv népek”) is, amelybe alighogy belelapozok, arról győződöm meg, hogy a Tolsztoj korabeli szlovák és cseh irodalommal kapcsolatos ismereteim bizony meglehetősen hézagosak, a többi szláv nép irodalmáról már nem is beszélve. Igaz, Irina Makarovna csupán a Tolsztojjal kapcsolatban álló írókról beszél (s ezek nem tartoznak kivétel nélkül az iskolákban is tanított legnagyobbak közé], s elsősorban a Tolsztojjal tartott kapcsolatuk iránt érdeklődik, mégis rengeteg új dolgot közöl, ráadásul érdekes, olvasmányos formában. Ügy látszik, ő sem osztja azok véleményét, akik úgy vélik, hogy a tudományos műnek érthetetlennek, illetve a „nagyközönség” számára hozzáférhetetlennek kell lennie. „Érdekes — mondja szinte csodálkozva Irina Makarovna —, hogy, noha Tolsztojról már könyvtárnyi könyvet írtak, ezt a témát még senkinek sem jutott eszébe feldolgozni, holott Tolsztoj és a szláv népek kapcsolatai valóban nagyon intenzívek voltak.” Ami pedig művének érdekes, olvasmányos, azaz szórakoztató voltát illeti — nos, az erre vonatkozó megjegyzésemre már a következő leningrádi látogatásom alkalmával válaszol: „De hát Tolsztojról nem lehet nem-érdekesen írni!”) 6 jevgenyij Lebegyev, a Szovjetunió népi művésze, akit 1986 májusában Lenin-díjjal tüntettek ki, a Gorkij Színház tagja. A Tolsztoj Holsztomer című művéből készített darabban, A ló történetében a szlovák főváros közönsége is láthatta, meggyőződhetett szinte hihetetlen stalakulóképességéről, amely egyébként nemcsak rá jellemző: a legjobb szovjet színművészek sajátja. A felejthetetlen Fjodor Saljapinról mesélik a történetet, hogy egyszer, egy társaságban, ahol a művészetről társalogtak, hirtelen felállt, s kijelentette: „Én megmutatom önöknek, mi az a művészet.” És kiment. Majd idő múltán holtsápadtan, riadt tekintettel visszatért, s csak ennyit mondott: „Tűz van.” Kitört
