Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)

— kiáltozza az arcomba. Csakugyan el kellett volna mennem Szasuhával a faluba, hisz fogattal volt ott, de bevallom, nem mentem, hanem ivásnak adtam magam. Eh, gondolom, nem kell énnekem senkitől alamizsna! Az egész város az enyém volt, volt pénzem is meg karórám is — amolyan hadizsákmány, két nap alatt mindent ellum- poltam. . Szasuha megcsapkodta a lovakat, aztán elkocogott, én meg leittam magam. De teljesen hiába. Ha akkor hazamentem volna vele a faluba, nem történt volna meg a szerencsétlenség. Istenem, hová fajult minden? Szasuha hazament és biztosan nyomban elhíresztelte, hogy Gromov hazafelé tart, hogy Gromov nemsokára itt lesz holtrészegen ... Csak harmadnap tértem magamhoz, és hazamentem a faluba. Gondolom magamban, vigye el az ördög az asszonynépet. Már a háború előtt alaposan átláttam a dolgot, tudtam, miféle libanyáj ez az egész, gondolom magamban, ami volt, volt, élni kell, a magamféle szintén nem böjtölt, idegen helyeken úgyszintén elkövette a maga bűneit. Egyre csak az járt az eszemben, hogy a lányaimat fel kell nevelni, figyelmeztetésképpen húzok néhányat a derékszíjammal arra az ostoba némberre, de azután nyugalom lesz, élni kell. Ö, fellépek a tornácra, várakozom, oszt nemsokára úgy belenyilall a szívembe, mert senki se jön a fogadásomra, a ház ajtaja tárva-nyitva, bent meg senki... Jó idő múlva kiszalad a legidősebbik lányom: Apa, apa — sírva megáll mellettem és átöleli a lábamat, nem ért feljebb még akkor szegényke. Felkaptam őt, bemegyek vele a házba, nézek, nézelődöm, tele van a ház emberekkel, de mindenki hallgat, az asztalnál ott ül a milicista, oszt irosgál valamit. Ugyan mi van veletek, asszonykáim, hát így kell fogadni egy frontkatonát? És hol van az én Nasztyám? Ekkor az én Nasztyám előugrik a sarokból és a nyakamba veti magát. Eltaszítottam magamtól, de csak olyan gyengéden, gondolván magamban, mi majd még elbeszélgetünk ... négyszemközt. Az asszonyok meg a szomszédok, akik összecsődültek nálam, elmentek, de a milicista nem akart tágítani. Hát te, mondom neki, szépséges fiacskám, mit felejtettél az én házamban? Hagyd el, mondom, a helyiséget, különb madarakkal is volt nekem dolgom a háborúban, mint te vagy. Rám nézett, azzal összeszedte magát, és csendesen elsompolygott. Csak Nasztya maradt meg a leánykáink, azok szegénykék meg csak ülnek, oszt meg se nyikkannak. Az én Nasztyuhám bámul rám, bámul, világosan emlékszem rá, hajszál pontosan olyan szeme volt, mint most Zinuskának, nagy, ábrándos szeme ... No, mondom neki, miért nem teszed fel a szamovárt, miért nem szaladsz a pincébe — vagy magam hasogassak aprófát, magam rakjak tán tüzet? ö meg —■ puff, a lábamhoz veti magát. Azt mondom neki, kelj fel, te ostoba nőszemély, hisz nem vagyok én úristen, azzal leoldottam a derékszíjamat, gondoltam, húzok vele néhányat a fenekére, már csak a fertőtlenítés kedvéért is, oszt azután felteheti teának a vizet. Mi van veled, kővé váltál? — mondom neki. Bocsáss meg, Ivan! Oszt újra puff a lábamhoz. Hol van a gyermek, kérdem tőle, mutasd meg. Ott van, mondja, az én gyalázatom, a lócán, nem akarok ránézni, és neked se engedem, hogy lásd, megfojtottam. Köpött egyet a rongyok felé, nézem — a gyermek halott. Mit tettél, te bestia? Mit követtél el, te ostoba! Erre tanítottalak a háború előtt? Hogy elpusztíts egy élő lelket? Te szamarak szamara, mondom neki, hát legyen bármilyen cseppség, de hát mégiscsak egy élő ember. Egész életünkben arra vártunk mindketten, hogy végre szülsz egy fiút, te meg ezt a szegény fiúcskát... Ugyan miért ne nevelkedhetett volna fel ez a fiúcska a házunkban, a lányok is vidámabbak lettek volna vele, meg hát én is örültem volna neki, meg te is ... Legfeljebb alaposan elpáholtalak volna, oszt azzal vége lett volna a cirkusznak. De hát most... Mihez kezdek egymagam ezekkel az apróságokkal? Nem lesz, aki varrjon, aki kimosson rájuk, most aztán valamennyien kétszeresen árvák vagyunk. Megfojtani egy ilyen gyönyörű fiúcskát! Most aztán majd eheted a kincstári kosztot.. . Ezért ontottam én a véremet? Hiszed — nem hiszed, Danyilovics, leültem a konyhában a lócára, és úgy elbőgtem magam, mint egy taknyos kölyök. Túléltem az egész háborút, anélkül hogy egy könnyem kipottyant volna, de most bizony csúnyán elsírtam magam ...

— Csakugyan szép volt az a fiúcska? — Grinyenko az ajkát harapdálta, s közben szemével habzsolta a két leánytestvért.

— Gyönyörű gyermek volt, és egészséges, mint a makk! Két karja akár a sodrófa, fekszik szegényke, mintha csak aludna, én meg ülök a lócán, a kislányaimat a térdemre ültettem, oszt nem vagyok képes egy szót se kinyögni. Micsoda buta némber, ostobák ostobája, meggyilkolni egy ilyen fiút!