Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)

alacsonyabb termetű, gömbölyödő csípőjű leányra, és egyszerre elszorult a szíve. Jött a kosárkával a fedélzeten mind közelebb és közelebb, és az egykori, elfeledett édes izgalomérzés minden lépésével egyre erősödött benne, mintha csak az ifjúsága térne vissza, amikor húszesztendős katona volt, ás ugyanilyen kedves, simogató szempár tekintett rá a nyári nappal közepén, amikor a szalmakazlak fölött kihunytak a bűnökkel terhes fehér éjszakák. Elfordította a tekintetét. Azután újra csak nézett. Ugyanaz a szempár volt, ugyanazok a hosszú, felkunkorodó szempillák. Még a hófehér pici fülcimpa is és az orcájára lecsüngő kicsi hajtincs is oly váratlan volt és izgató, hogy szinte nem hitt a szemének, és gyors mozdulattal, három nagy korttyal felhörpintette a bort.

A leány mellettük állt, begombolta édesapja ingén a gombot, és közben mosolygott, az öreg pedig töltött és azt mondta:

— Most ez a lányom van soron a férjhezmenésben. Nemhiába mondják, hogy a leány idegen kincs. Zinuska!

De Zina elszégyellte magát, és szaladt a nővéréhez, a dalolókhoz, szemközt a langyos esti széllel, Grinyenko pedig, akit egészen megindítottak az emlékei, szinte nem is figyelt az öreg beszédjére.

— ... egyik a másik után, ahány van, mind magamra hagy. Szentséges egek! Ügy bizony, Danyilovics testvér, ilyen az élet. Hát neked vannak-e utódaid?

Grinyenko sokáig nem válaszolt, és amikor magához tért, azt mondta, hogy nincsenek, nincsenek gyerekei. A következő folyókanyarulatban egy széles, vízzel elöntött síkság bukkant elő. A hajókürt hangja megzavarta a szomszéd együttérző hallgatását, azután a férfiak kitöltötték az üvegből az utolsó csöpp bort is.

— Leányok, leányok ... — az öreg józanul bólogatott néhányat. — Tudod, Danyilovics, nem rossz az, ha az embernek lányai vannak, de azért mégis, ha volna a házban legalább egyetlen fiatal férfi, akkor már semmi sem hiányozna nekem. Emlékszem, amikor megjött a postakártya a katonai parancsnokságtól, berukkoltam, az asszonykám meg ott maradt másállapotban, azazhogy viselősen. Hallod-e, Nasztyuha, mondom neki, már szültél nekem két kislányt, ha még most se szeded össze magad, hogy fiú legyen, az egész falu rajtunk fog nevetni. No de aztán mégiscsak eljött a búcsúzás pillanata, persze eltörött a mécses, úgy hagytam ott szegénykémet, olyan gyötrelmek között. ..

Néhány fiúhang is csatlakozott a lányok énekéhoz, fátyolos hangon és csámpásan énekeltek, mintha szégyenkeztek volna a lányok előtt, és világosan kiérződött, hogy nevetséges hangszínük mögött gyengédség rejtőzik, ami nem illik a férfiemberhez. A nénék elcsendesedtek, s valahogy el is szomorodtak, amint a batyuikon ültek, sőt mintha még a hajó is visszatartotta volna forró leheletét.

így csendesedett el a föld és így szomorodtak el az asszonyok, amikor a katonák összepréselték a szénát, amit aznap kaszáltak, kihozták valamelyik házból az elárvult harmonikát, és dalolva körbejárták a falut. Egy ilyen dalos estén találkozott Grinyenko az első és utolsó szerelmével. Még csaknem egészen suhanc volt, amikor rátalált egy fából ácsolt szénacsűrben, amikor a fehér éjszaka olyan fénnyel tündökölt, hogy Nasztya világosan látta, milyen gyorsan elönti a szégyenpír a még csak hébe-hóba borotvált katonaarcot. Később, miután fent a házban letette aludni a három aprócska kislányát, kisurrant hozzá a pajtába, és réges-régen szóltak már a kakasok, mire a katonának elmúlt a szégyene, s helyére a bátorság, a büszkeség és a férfias öntudat lépett, egyszóval mindaz, amire oly nagy szüksége volt később kint a fronton . . .

Grinyenko hallgatta az öreget, majd hirtelen nagyot rándulva visszazökkent a jelenbe.

— ... Emlékszem, Kosubában átszerveztek bennünket, és Volhov mellett a németek olyan csapást mértek ránk, hogy csak úgy röpködött a toliunk. Aztán gyerünk megint egy másik egységbe. Arra is jól emlékszem, ahogy nyomultunk előre a csupasz mezőn, az egész ezredből nem maradtunk csak hárman. Jézusmáriám! Mi mindenben volt részem, mennyi megpróbáltatást éltem át! Megsebesültem másodszor, aztán harmadszor. A délnyugati frontra kerültem, egyszer csak hivatnak a bunkerból: hogy hívják magát? így és így, Gromov. Látom, egy levél. Felbontom, olvasom — megint csak lányom született. Beismerem, hogy elkáromkodtam magam, aztán hajdi! megint harcba, ha lány, hát legyen lány, ugyan mit tehetnék. És akkor megint eltalált egy golyó. Csak a laza- rettben tértem magamhoz. Egész amott ni, az Urálon túl. Egy kicsit felhizlaltak, aztán