Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)

hanggal megszólalt az amplion, majd nyugodtan szétterült a folyó vizén a díszinduló. Az ódon dobozra emlékeztető régimódi ampliont úgy vették körül a fecskefészkek, mintha méhsonkollyal ragasztották volna körbe. A fecskék egyenesen rátelepedtek, csöppet sem zavartatták magukat a zengő himnikus hangoktól, s a madaraknak és a zenének ez a sajátos kombinációja egészen vidám hangulatba hozta Ivan Danyilo- vicsot . Átfutott az agyán, hogy milyen vidáman élnek itt a fecskék, s még zenélhetnek is olykor, s az egész világból befutó friss híreket is hallhatják.

Ebben a pillanatban felbőgött a hajókürt, és a zöldfülű matróz dühösen s gyakorlott mozdulatokkal letekerte a kikötő tuskóról a kötelet, majd a fedélzetre dobta, maga is felugrott, s még arra is volt ideje, hogy közben megcsipkedje a pénztárosnőt. A lány szitkokat morgott utána, s megfenyegette a hajót a nagynénje seprűjével.

Grinyenko felment a hajóhídon a néptelen felső fedélzetre: már nem volt kedve aludni. Körös-körül tejfehéren kékes volt az égbolt, a víz mélykék, a partok reménykeltőén zöldek, itt-ott kis falvacskák tűntek fel. Leült az egyik lécpadra a hajó orrában, ahol langyos szél cibálta a hajózászlót. Ugyanaz a szél zelnicemeggy-illatot meg kakaskukorékolást hozott a partokról, úgyhogy akár otthon, az ogyesszai területi kolhozban is érezhette magát az ember. A különbség csupán annyi, hogy arrafelé nincs zelnice- meggy-illat — a közönséges meggy is régen elvirágzott, régen tovatűnt a tavasz igézete. Am itt most visszatértek a tavasszal kapcsolatos érzelmei, és Ivan Danyilovicsnak újra eszébe jutott Maruszja, a felesége. Ö, Maruszja, Maruszja... Jól emlékezett rá, mennyire megbántotta tavasszal, szándékosan bántotta meg, olyannyira, hogy az elsírta magát; eszébe jutott, hogy az asszony milyen gyorsan elfelejtette ezt a meg nem érdemelt sértést. Maruszjával nem volt gyerekük, Ivan Danyilovics ezért folyton mérgelődött, noha ugyanúgy szerette feleségét most is, mint régen. Az egyik tavasszal kicsit felöntött a garatra, a tükörben látta őszülő haját, és az ablaküvegen át a szomszédék kisfiát, talán ezért is mondott bántó szavakat; Maruszja csendesen sírni kezdett, neki pedig jólesett, hogy az asszony sír. Ö, Maruszja, Maruszja... Amikor elindult a szolgálati útra, közönyösen, mintegy kötelességszerűen átölelte az asszony vaskos derekát, szárazon odacuppantott egyet fekete halántékára, most pedig, utazás közben szüntelenül reá gondol, és igyekszik jobban sajnálni őt, mint önmagát, de furcsamód ez sehogy se akar sikerülni neki.

A hajó egy kanyarulathoz közeledett, és újra megszólalt a kürtje. A kapitány kis zászlóval integetett fülkéjéből a velük szembejövő vontatógőzösnek; a partok ezekben a hónapokban mintha kissé közelebb úsztak volna egymáshoz. A folyókanyar egy magas halmot került meg, melynek tetején hagymakupolás fehér templom állt. A hajó elhagyta a dombot, a folyó kiegyenesedett, most lassacskán egy hosszú-hosszú, tutajosházikók- kal teleácsolt tutaj haladt el mellettük. A tábortüzek, melyeket gyepaljzaton gyújtottak meg éjszaka a tutajon, még alig észrevehetően füstölögtek, a tutajosok még szundikáltak a kalyibájukban, kihasználva a csendes folyásszakaszt; mezítelen lábuk kikandikált a házikókból.

Ivan Danyilovics sokáig üldögélt a fedélzeten. Aztán elment a büfébe, és kért egy korsó sört. A sör erős volt és hideg. Az alsó fedélzeten már durákoztak a ládán, a zöldfülű matróz a trikóját stoppolta.

A kis kétszemélyes kajütben a lámpa alatti csapból oly kristálytiszta víz csobogott, akár a könnycsepp.

„0, Maruszja, Maruszja ..Nem tudni, hogy a sörtől-e vagy az átvirrasztott éjszakától, Grinyenkót elnyomta az álom, s amint feküdt a priccsen, a hajómotor zaján át mintegy hangfüggönyön átszűrve hallotta az északi folyó tompa csevegését, a nőutasok ricsaját, mely olyan rekedtes hangmozaikokból rakódott össze, amilyen a sziréna részeg hangja.

A napsütötte folyó hosszú volt és kissé szomorúvá tette a csendességet. Számos kanyaréval magát az életet idézte föl, a hosszú életet, melyben sohasem ismétlődik a múlt. Ivan Danyilovics különös boldogságérzéssel aludt el, melybe akaratlanul is belevegyült egy adag szomorúság.

De honnét eredt ez a szomorúság, mely kissé letörte? Amikor felébredt, sokáig feküdt és forgolódott az ágyon. Csak bámulta a matt mennyezetet, és szándékosan nem nézte meg az órát, hogy minél hosszabbra nyújtsa ezt az izgalmasan kellemes állapotot, amikor nem tudja az ember, mennyi az idő, hogy este van-e vagy reggel. Ivan