Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés II. (sci-fi)
— Hazudsz! Ugyanúgy nem hasonlítanak lámpákra, mint én az úristenre. A Konzultáns megsértődött: — Jól tudod, Polina, én nem ember, hanem gép vagyok, s a gépek nem hazudhatnak. — Rendben van, de akkor azt mondd meg, hogyan győződhetek meg róla, hogy csakugyan lámpák. Hogyan kapcsolható be a biztonsági világítás? — Kizárólag automatikusan. A kapcsolótömb a Hajó irányítási rendszerébe van beépítve. Ha be akarják kapcsolni a biztonsági világítást, meg kell rongálni a Hajót. — Köszönöm a tanácsot. Mondd, kérlek, Sven megkérdezte tőled, hogy mik azok? — Igen. — Es mit mondtál neki? — Ugyanazt, amit neked. — Hogy reagált erre Sven? — Elnevette magát és azt mondta: „A naiv emberek!” — „Naiv emberek”? Kik a naiv emberek? — Ezt Sventől kellett volna megkérdezned. A Konzultánssal lefolytatott beszélgetés egyáltalán nem nyugtatta meg: nem hitt a gépnek. Tudta, buta dolog nem hinni egy gépnek, és mégsem hitt neki. A józan ész szavára sem hallgatott. Kikről mondhatta Sven, hogy „naiv emberek”? Azokról, akik immár negyvennyolc éve a Hajón élnek? Vagy azokról, akik a csillagok közé küldték a Hajót és beprogramozták a Konzultánst? Esetleg az emberiségről, amely ezeket az elmés gépeket létrehozta és megbízott bennük? Polina semmilyen új adatot nem kapott, melynek alapján a Konzultánst hazugsággal gyanúsíthatta volna, mégsem kételkedett abban, hogy a megfejtés útjában a Konzultáns áll. Nem véletlen, hogy t á- vozásának előestéjén Sven éppen vele társalgóit, méghozzá írásbelileg, s ellenőrizte a kibocsátórendszert, és — a köztük levő viszony különben is feszültnek látszott. „A köztük levő viszony — ilyen ostobaságra kell kilyukadni! Az ember és a gép viszonya! Milyen viszony lehet ez? Akkor már légy következetes, Polina, sorold a Konzultánst a legénységhez, etesd, szórakoztasd — és igyekezz, hogy beléd szeressen, igen, igen, feltétlenül és haladéktalanul. De mindez tréfa. Ha komolyan vesszük... Hogy lehetne megismerni Sven gondolatmenetét, az okoknak a reaktorajtóhoz vezető láncolatát?” Megkísérelte beleélni magát Sven helyzetébe, átélni azt az állapotot, amelyben a férfi az utóbbi időben leledzett. Átolvasta a kajütjében talált könyveket, igyekezvén választ találni bennük az őt kínzó kérdésekre, megpróbálkozott Sven kedvenc sakkfeladványainak a megoldásával, még a pipájára is rágyújtott — nem segített semmi. Sven azért távozott, mert nem akart a csillagok felé repülni. De miért nem akart? Miért éppen ezekben a napokban, a mostani körülmények között döntött úgy, hogy nem repül tovább? Ha Svenhez hasonlóan gondolkozhatna! Sven azonban sajátos módon gondolkodott, megszokta a paradoxonokat, a rejtvények világában pedig úgy érezte magát, mint hal a vízben. Bizonyára a Konzultánssal is egészen másként beszélt, mint ő, a Konzultáns egyébként aligha mondott volna lényegeset neki. Különben ez a legegyszerűbb: megtudni, miről beszéltek. — Ide figyelj, barátom, kell nekem a Svennel folytatott beszélgetésed felvétele. Arról az estéről, amikor úgy döntött, hogy ellenőrzi a kibocsátórendszert. — Parancsolj, Polina. Egy pillanat. — Indikátorai ártatlanul és jóindulatúan pislogtak, akár egy hűséges vén kutya szemei. Úgy tűnt, túláradó odaadásában mindjárt megnyalja Polina kezét. — Minek neked ez a felvétel, Polina? — Szeretném megérteni, mi történt Svennel. — Hallgasd. Egy kattanás: bekapcsolódott az operatív emlékezet, s máris felhangzott az ismerős, ironikus hang: — Hogy érzed magad, Bölcsesség Kútfeje? — A rendszereim normálisan működnek. És maga hogy van, Sven? — Mért magázol te engem olyan állhatatosan? — Mégiscsak maga a parancsnok, Sven. — „Mégiscsak”! Jezsuita hajlamokat tapasztalok nálad. S az utóbbi időben egyáltalán nem tetszel nektm. Fondorlatoskodsz, öcsém!
