Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Zdeněk Nejedlý: Az igazi és a hamis realizmusról

magunkat, hogy előrejussunk. Micsoda szép példákat látunk már erre! Az egyik legszebb Ostrcil, aki a modern művészet egész paraboláját végigjárta, mígnem eljutott a Honza királyságáig („Honzovo království”), de elverekedte magát addig, célhoz ért. S engedjék meg, hogy a fiatalok közül megemlítsem Vít Nejedlýt, aki szimfóniáitól a Százötven millión keresztül eljutott a maga csodálatosan szép, győzedelmes Indulójáig, amely nem csupán a legutóbbi háborúban aratott emberi győzelem hangjaként, hanem művészileg is győzedelmes. Ez a példa tankönyvük lehetne a fiataloknak, megtaníthatná velük, hogyan lehet átvágni a modern művészet galagonyacserjésén s eljutni a teljes értékű művészi és emberi realizmushoz.

A harmadik dolog: nem bármiféle realizmusért, hanem a szocialista realizmusért harcolunk, minthogy mai valóságunk nem más, mint harc a szocializmusért, út a szocializmushoz. Ezt sem szabad figyelmen kívül hagynunk. És nemcsak politikai okokból, jóllehet azok is mérhetetlen súllyal esnek latba. Hanem művészeti okokból is, mivel a művészet egyáltalán, amennyiben tényleg teremtés és mint minden teremtés megelőzi a valóságot, inkább a holnap, semmint a ma képét adja, a tegnapról már nem is beszélve, mert az már múlt s így befejezett mű, amelyet nem szükséges megteremteni. De tulajdonképpen már a ma is létezik, az alkotókészség benne sem érvényesülhet teljesen. A holnap viszont minden együttműködésünkre és teremtő gondolatunkra igényt tart: vigyük tovább a mát a holnapig. A művészet tehát mindenekelőtt holnapot teremt. Smetana Hazámja nem azt a kort tükrözte, amelyben létrejött, hanem a holnapot, amelynek el kellett érkeznie s amelynek Smetana itt hírnöke, harcosa, úttörője volt. így történelmi művészetünk is, Smetanával és Jirásekkel az élen, a holnap felé irányult: a huszita erő nemcsak az akkori idők ereje volt, a holnap erejévé is kellett válnia. Ebben rejlik e művészet ereje, mert minél újabb, ma még nem létező, de holnap megvalósítható valóságot teremt, annál intenzívebb alkotásnak és annál nagyobb művészetnek tekinthető. A mi mai valóságunk még nem szocialista, de éppen ezért van oly nagy szükségünk a szocialista realizmusra: segítsen bennünket a szocializmus megvalósításában azáltal, hogy megmutatja a mai embereknek amaz új jövendőt.

A realizmus egyáltalán nem jelenti és nem jelentheti a valóság másolatát, napjaink puszta kópiáját. A művészet egyébként nem is lehet a valóság kópiája, duplikátuma. Az ilyesmit már a művészet technikája is megakadályozza. A festőnek vászonra kell átvinnie az anyagi valóságot: miben haasonlít hát anyagilag az általa létrehozott kép a valósághoz? Táj a természetben és táj a vásznon, a valóság mélységei s a vászon egysíkúsága! És így van ez a művészet többi ágában is. A zene fel sem használja a valóságban, a természetben hallható hangokat. Az irodalomban pedig még a szó sem ugyanaz, mint amelyet beszéd közben kimondunk, amiképp a színház sem másolja a valóságos jelenetet és a valóságos cselekményt, már csak azért sem, mert benne a cselekmény két-három órába sűrűsödik, még ha a valóságban évekig, évtizedekig tart is. A valóságnak tehát a realista művészet sem anyagi kópiája. A realista művészet is kizárólag művészeti, és nem valóságbeli eszközökkel jelenítheti meg a valóságot. Hogy miben rejlik akkor realizmusa? A valóság benyomásában, abban, hogy művészi eszközökkel a valóság képzetét kelti bennünk, amely — mint korábban Némcová Nagyanyó\án és Jirásek Koziná- ján szemléltettem — olyan erős lehet, hogy teljes, anyagi és történelmileg adott valóságként fogadjuk el. Holott a művész teremtményéről, a művész fantáziájának és kép- zelőerejének a teremtményéről van sző. Éppen ebben rejlik a realista művészet óriási ereje. Ha nem adna többet, mint a mindennapi életben naponta látottak duplikátumát, keveset adna és keveset jelentene. De az ereje abban van, hogy a valóságot a művész szemével láttatja, hogy nem akármilyen valóságot ad, hanem valamiféle megsokszorozott s a művészi szemlélettel megerősített és felmagasztosított valóságot.

Ebből fakad a látásmód felbecsülhetetlen jelentősége is: azé a módé, ahogyan a realista művészetben a valóságot szemléli a művész. Maga a realizmus nem napjaink találmánya vagy formája. Minden nagy ős igazi művészet, korhoz kötött ingadozásai ellenére, mindig realista volt. De a művész valóságlátása változott, és így — annak ellenére, hogy itt mindig a valóság, sőt néha egyazon valóság ábrázoltatott — a realizmusok nagyon különbözőek. Azt mondhatjuk, hogy minden kornak megvolt a valóságról alkotott saját véleménye, s ezáltal a saját realizmusa is. Ez a vélemény ma szocialista, ezért a realizmus is szocialista. Amely azonban nem utasítja el az összes korábbi realizmust, mint ahogy maga a szocializmus is nemcsak hogy nem utasítja el a társadalmi