Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - ÉLŐ MÚLT - Tichy Gyula: A Mars rabjai (regényrészlet)

s a másik kocsi felé igyekszik, hogy barátait és a hölgyeket megkeresse. Amint a per- ronra lép, a főkocsi perronján különös leírhatatlan nőalakot lát derengeni, aki mintha odabenn lett volna valamivel elfoglalva. Kalauz és világítás a másik kocsiban sem volt. A rejtélyes nő észreveszi a pótkocsi utasát, kilép a főkocsi perronjáről és karját hirtelen lendülettel a mi utasunk feje irányába lendíti. Talán el sem érte, nem látszik az sem, volt-e valami nála, mintha vakító szikra pattanna kinyújtott karja felől és utasunk sajgó fájdalmat érezve összeroskad, a maga mögött nyitvahagyott ajtón bezuhan a pótkocsi padlójára. A megbabonázott két sötét kocsi pedig robog tovább, ismeretlen erőtől hajtva, ismeretlen irányban. Házaknak, ismerős utcáknak sehol semmi nyoma. Csak néha villannak föl idegen, különös fények közel, távol, néha szabályos közökben, egyebütt mély sötétség és élettelenség.

Az ájult ember nagysokára föleszmél. Valami kellemes, üdítő illatot érez, mintha ez adta volna vissza az öntudatát. Keresi a nyomát s rájön, hogy bajusza be van kenve valamilyen átható illatú szesszel. A mellényzsebében pedig szokatlan keménységet érez, odakap s egy kicsi üvegcsét talál: belőle ugyanaz az illat árad. Ki és hogyan tette oda? Teljesen érthetetlen. Hacsak a doktor nem járt itt a másik kocsiból. De akkor hová lett s mért nem maradt mellette? A kocsiban kellemetlen hideg van s a lábai felől mégis valami jó melegség árad. Végigtapogatja a padlót és az egyik ülés alatt szabályos formájú kemény fémdobozt talál, mely azalatt is, míg formáit körülismergeti az ujjaival, kellemes meleget áraszt és fájó kezét áthevíti. Visszagondol a vele történtekre, nem képes magyarázatot találni, magányossága és a nyomasztó sötétség, az akarattalan rohanás kétségbeejtik s idegen borzalommal töltik el. Bármi áron, — ha támadójának újabb megjelenésével számol is, — meg akarja kísérelni, hogy átjusson a másik kocsiba s megnézze, ott vannak-e társai és társnői? Ezúttal bántatlanul sikerül átkapaszkodnia a főkocsira, ahol csak két ájult barátját leli, a doktort és Sisit. Kalauznak híre-nyoma sincs. Barátait költögetni, élesztgetni próbálja, olyasmit sejt, hogy az övéhez hasonló esetük volt, — hiszen a titokzatos látogató a főkocsi felől jött az ő támadására is. Kétségbeesetten tapasztalja, hogy élesztgető kísérletei sikertelenek. Hirtelen eszébe jut az illatszeres üveg, valamint saját föleszmélésének részletei. A kellemes illatú szesszel bedörzsöli barátai halántékát, orrtövét s annyit örömmel állapít meg, hogy lélegzésük mélyül és érezhetőbb lesz. Azután a csodálatos fémdobozra is gondol, elmegy érte a pótkocsiba s áthozza magával. Alig ér vissza, háta mögött megszűnik a pótkocsi zakatolása és a már megszokott vaksötétben kivesz annyit, hogy a pótkocsi lemarad, — mintha egy láthatatlan kéz lecsatolta volna. Most már nem törődik ezzel a részlettel, siet barátai segítségére, noha saját állapota sem valami viruló még, feje erősen sajog, ahol az ütés, vagy szikra, — maga sem tudja, mi érte. A fémdobozt az ülésen egész hosszában fekvő doktor lábához teszi, később, türelmetlen igyekezetében a mellére is, a szívtájra. A doktor lassan csakugyan magához tér, első bágyadtságát leküzdve maga is végigmegy az érthetetlen események káprázatán. Egyelőre a legjobban kínozza őket a sötétség. A doktornál gyújtó is volt, nagynehezen előhalászta a zsebéből, egy szálnak fényénél jobban körülnézhettek a kocsiban. Szegény Sisi a padlón feküdt elterülve. De a doktor is nagyon gyönge volt még s időnként újabb ájulás kerülgette.

Itt azután átadhatom a fonalat az eredeti kéziratnak, mely ennél a pontnál, az ötödik fejezetben kapcsolódik bevezetésemhez:

V.

Szegény doktor maga is nagyon gyöngélkedő páciens volt most. Még nem vittem vele annyira, hogy fel bírtam volna ültetni. Támogató karomban minduntalan elerőtlenedett a teste, sietve vontam hát elő az üvegecskémet és az orra alá tartottam. Önkénytelen is mélyet, hosszút szippantott belőle s megszólalt:

— Hm, ez nem rossz. Honnan vetted' te ezt?

— Először azt hittem, hogy te juttattad a zsebembe, amikor á másik kocsiban ájul- tan feküdtem. De most látom, hogy magad is az én sorsomra jutattál ugyanakkor.

Talán a lányok közül valaki? Dehát akkor hova lettek? És hogy az ördögbe lehessen józan ésszel megérteni mindezt, ami itt velünk történik? Hol vannak a többiek? És