Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés I. (sci-fi)

A Hajó pedig repült a maga csillaga felé, szóval élni kellett, hogy teljesíthessék az expedíció feladatát. Sven lett a parancsnok, Polina pedig — a felesége.

Ekkor már bánta, hogy olyan szenvedélyesen kereste Sven fogyatékosságait s korábbi érzelmeiből csak morzsák maradtak. Az ifjúkori kérlelhetetlenségért kiábrándultsággal kellett fizetnie.

Polinának úgy tetszett, Sven a legkevésbé sem alkalmas a parancsnok szerepére. Persze, a parancsnok szó már elvesztette eredeti értelmét, igazi parancsnokok talán csak John és Alex voltak, Fredre már inkább illett a közösségvezető vagy a családfő elnevezés. És Svenre még inkább. A rájuk zúdult bajok után alig tudott magához térni. Nem volt elég ereje, céltudatossága, nem tudott az expedíció méreteiben gondolkozni. Jellemét is a passzív szemlélődés, a jelentéktelen dolgok és jelenségek lényegének, ennek a mindenki számára fölösleges lényegnek a kutatása uralta. Sven bölcselkedései, gya- korlatiatlansága idegesítették Polinát. Mindenben igyekezet segíteni Svennek, s a lehetőségekhez mérten titkolta férje gyönge pontjait, Alexander és Lucienne azonban már sok mindent észrevettek.

S az idő ismét megtette a magáét: a veszteségérzet lassan elcsitult s életpótló létezésük visszatért a régi kerékvágásba. Polina kislányt szült, s — nagyanyja tiszteletére

— a Marta nevet adta neki. Az anyaság meglágyította, még jobban a gyerekekhez, a háztartáshoz kötötte Polinát, s ő hamarosan megbocsátott Svennek mindent, amit egy férjnek, egy hozzánk közel álló embernek megbocsáthatunk, egy parancsnoknak viszont semmiképp. S ezt követően jött a szerelem, amely egyáltalán nem hasonlított az ifjúkorira — nyugodt, mély, érett érzés volt. Polina persze nem tudta, hogy Sven szereti-e őt, soha meg sem kérdezte tőle. Ogy vélte, szereti, noha Margot-t sem felejtette el. Polina egyébként már rég nem féltékenykedett a vetélytársnő emlékére.

Maradéktalanul boldog volt: a gyerekek nőttek, egészségesek, engedelmesek, mun- kaszerétők voltak; Svenhez egyre erősebb vonzalom kötötte; s ha elábrándozott, már keblén látta második kislányát, hiszen a Hajónak kislányra volt szüksége; és elégedetten tekintett a nagyobbakra — a gyorsan serdülő Alexanderre meg a csinos Lucien- ne-re , aki Alexander állhatatos tekintete alatt ugyanolyan bájosan pirult, mint egykor Margot, ha Sven rápillantott. S ha néha zavarba hozta is a gyerekek túlságosan korai felnőtté érése vagy érzelmeket legyőző józansága, másnap más pajkosságukban és közvetlenségükben gyönyörködött. Nemegyszer eszébe jutott, hogy nekik, a Harmadik Nemzedéknek, már nem számít a hajótér zártsága, hogy ők, akik már nem is első szájból hallottak a Földről, egyetlen lehetségesként, természettől adottként fogják fel a Hajó korlátozott világát.

Hogy vágyakozhattak a Föld után az Elsők! De már az ő számára is félvalóság- félálom volt a Föld. A Harmadik Nemzedék már egészen a Hajó nemzedéke, itt születtek s itt született emberek nevelték őket. Aligha képzelik világnak a Földet, az ő számukra az is csak egy bolygó, hasonló a célba vett csillaghoz, a Föld is csak egy csillag.

Egyszer megkérdezte Alexandertől és Lucienne-től:

— Szeretnétek a Földre menni?

— N-nem — csóválta a fejét Lucienne. — Nem tudom, milyen a Föld. Nagyon sok ott az ismeretlen ember, én egyszerűen zavarban lennék.

Alexander, mielőtt válaszolt volna, eltöprengett.

— A mi hazánk ez a Hajó, jól érezzük rajta magunkat. Ami a Földet illeti... úgy fél szemmel tán megnézném, milyen. De hogy mindig ott éljek — azt már nem!

Polina sajnálta is, irigyelte is őket.

Hát így éltek az utóbbi években. Nem érezték a közelgő katasztrófát. Sven persze vacakolt néha, de ez nem számított, időnként mindannyiukat kiborított az óraketyegés- kimértségű létezés. Jól ment tehát minden, és egyszercsak — derült égből villám- csapás.

Mi történt? Sven tán a falakat utálta meg, melyek nyúlketreccé tették a Hajót? Vagy mégsem tudta Margot-t feledni? Nem, nem, nem, egyáltalán nem erről van szó!...

Polina nem talált igazolást Sven számára. Ha talált volna, könnyebb lett volna őt megértenie, elfelejtenie, könnyebb lett volna neki megbocsátani, felocsúdni és mindent újrakezdeni. A történelem azt tanítja, hogy a távozás okkal történt, nem távoz