Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Ardamica Ferenc: A megfelelő telefonszám (elbeszélés)
— A víz malmot hajtani való! — erősködött Ervineszcu, és lassan követte Ótokért. Bármennyire ímmel-ámmal közeledtek, csakhamar ott voltak mellettem, s mintegy mellesleg a vizet is megkóstolták. Nem szóltak semmit, de méla undor sem jelent meg az arcukon. ízlett nekik a kút vize. Megolajoztuk a lakatot, végigjártuk a parányi udvart, a tenyérnyi konyhakertet, egyenként meglátogattuk az ácsolt fabudit, bekukkantottunk a diiledező, üres disznóólba, fát aprítottunk az aránylag még jő állapotban leiedző fáskamrában, elszívtunk néhány cigarettát, unalmunkban telehordtuk a pumpát vízzel és elkészítettük a fertőtlenítő hez szükséges oldatot, ugrattuk egymást és megnevettettük, összevesztünk és kibékültünk. Az ajtónyílásban váratlanul megjelent Dezső bácsi hadonászó keze ... Betolakodtunk a házacskába, s elrángattuk a bútorokat a faltól... Dezső bácsi adta a nagyot, s bár nem rajta volt a sor, fontoskodva beöltözött. Osszenéztünk, de nem akadályoztuk meg benne. Sejtettük, a borravaló már ott lapul a zsebében. Akkor meg hadd dolgozzon! Felváltva szivattyúztunk neki, s bár mindent alaposan bepermetezett, az egész nem tartott sokáig. Közben az öregasszony ott lábatlankodott, talán attól félt, hogy elcsenjük valamelyik kék vagy rózsaszínű bundabugyiját. Egyszerűen nem lehetett kizavarni. Értettük, de attól tartottunk, hogy összecsuklik. Szerencsére az akció jól végződött, ájuldozásra nem került sor. Szétszereltük és kitisztítottuk a pumpát, beraktuk az autóba, majd megmosakodtunk a kútnál. Addigra az öregasszony hozta a poharakat meg az üveget. — Megisznak egy kis borovicskát? — Köszönjük, mama, de nekünk most tilos — utasítottam vissza a borókapálinkát. Motyogva sajnálkozott és eltűnt az üveggel a házban. Amikor ismét előbukkant, Dezső bácsi aláíratta vele a munkalapot. — Mennyi lesz, aranyoskám? Ne legyen drága! — Nincs ok aggodalomra! — nyugtatta meg Dezső bácsi, és a sapkájához nyúlt. — Ilyen szégyent! — sopánkodott az öregasszony nyugtalan tekintettel. — Jó, hogy szegény uram ezt már nem érte meg. — Mióta tetszik özvegy lenni? — érdeklődött Jozsinkó. — Tizenöt éve — sóhajtotta. — Hát a gyerekek? — kérdezte Ervineszcu. — Szétszéledtek — mondta egy bizonytalan mozdulat kíséretében, s a szeme elhomályosult. — Ilyen szégyent! — Nincs mit szégyenkeznie! — vigasztalta Dezső bácsi. — Bizony! — csatlakozott hozzá Otokár. — Jobb házaknál is előfordul... Kikísért a kapuig, elköszönt, megvárta, amíg beszállunk a kocsiba. Elindultunk. Amikor kikanyarodtunk a főútra, hátranéztem. Olyat láttam, amit még soha ... Az öregasszony ott állt a kapuban, és integetett. — Nézd! — mondtam, és oldalba löktem Ervineszcut. Visszafordult és fájó szívvel megjegyezte: — Okosabban tette volna, ha ideadaja az üveget! Dezső bácsi — a borravalóval a zsebében — elkezdett siránkozni: — Mit lehet ezért felszámolni? A legkisebb számlázható összeget... Az isten mentsen az ilyen akcióktól, ezekből nem élünk meg. — Majd behozod valamelyik nagyüzemen! — kiáltottam le. — Hiszen úgy... — nyúlt ismét a sapkájához. — Tulajdonképpen mit irtottunk? — kíváncsiskodott Jozsinkó. — Milyen bogara volt? — Nem tudom — mondta Dezső bácsi zavartan. — Az nem derült ki. Másodszar ľ Három hét múlva levelet kaptunk az öregasszonytól... Szemünkre hányta benne, hogy nem jól végeztük el a munkánkat, mert maradt még bogár bőven a lakásában, holott ő rendesen kifizette a számlázott összege.t, sőt borra-
