Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Gál Sándor: Ötvenkettő virágzása (vers)
mint vizek mélyében a táj visszaverődöm benne nem az idő az idő emléke zuhog a történelem megfeketedett akácerdő leomló síkság pereme megszürkült tarlók mentén a virágzó magány keldics-bokra felette feketén kering hét varjúkárogás építkezünk építjük magunkat mérjük a múltat a jövőt feszül a kócmadzag a földbe ütött akácfakarók között alapozunk ássuk a megülepedett tavalyi búzaföldet múltunk üszkét magányát elődeink csontjait kiforgatva nagy hantokká szakad a föld s lefordul az ásólapról sürget az idő emléke augusztus sürget a nyár nincs tető a fejünk felett villan az ásó mélyül az árok lovunk is van nem telelhet isten szabad ege alatt mennyi lehajlás és felemelkedés rejtőzik a szilárduló betonban a habarcsban alámerülő kövek fuldokolnak otthont emelve halálukban is a tüskés síkság felett kinyílik a szél áll a földben s az időben a szögletes élű házalap honfoglalásunk beton-hieroglifje nem az idő az idő emléke zuhog a halál tollpihéi
