Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - FÓRUM - Kerekasztal-beszélgetés (Grendel Lajos könyveiről)

érzem. És nem tudom ilyen vonatkozásban nem felvetni — akármennyire is szerény­telen, amit teszek — Madách Az ember tragédiájának, ide kívánkozó párhuzamát. Tóth Károly életstratégiákról beszélt, olyan életstratégiákról, amelyeket Grendel a könyveiben sorra elvet. De hadd korri­gáljam Tóth Károlyt: a szerző a felsorolt életstratégiákat csak elvetné, ha elvet­hetné. Pontosan úgy, ahogy Adám is elvet­né a Tragédia zárójelenetében — öngyil­kosságával — a megelőző képekben meg­fogalmazódott életstratégiákat, ha elvet­hetné, ha meg nem jelenne Éva vallomá­sával a gyerek. De megjelenik, s Adám immár az elkerülhetetlen jövőbe beletö­rődve mondja: „Legyőztél, Uram, ím, por­ban vagyok, Nélküled, ellened küzdeni nem tudok.” Az élet folytatása valamiféle bio­lógiai etikummá válik számára. Persze Madáchot Is pontosan ezért marasztalta el egy nem kisebb személyiség, mint Lu­kács György, és illette ugyanazzal a vád­dal, amely váddal most Tóth Károly és mások is illetik Grendelt. Tudniillik, hogy a könyv utolsó jelenete a történethez mintegy hozzá van ragasztva, hogy a be­lőle folyó életszemlélet, filozőfa nem az Egész logikájából következik. De kérdem én, mi következhet a tra­gédia, a halál „stratégiája” után? Ha az ember a tragédián túl akar lépni, akkor tragikus életszemléletéből csak optimiz­mus következhet. A halál, a tragédia nem fokozható. Csak élet van és halál. Más „stratégia” nincs. S az életnek a halállal, a tragédiákkal együtt való vállalását ne­vezem én tragikus optimizmusnak. S egy ilyenféle tragikus optimizmus alapján tarthatjuk logikusnak Madách gondolatfű­zését, s Grendel regényének befejezését is. Azzal ugyanis, hogy az Áttételek hőse az öngyilkosságot elvetette mint kiutat, mint lehetőséget, egyértelműen azt mondja, hogy tovább akar lépni. A megalkuvás al­ternatívája ugyan a könyv minden lapján jelen van, de nem érzem, hogy a hős ezt az alternatívát vállalná. Ö csak kacérkodik ezzel a lehetőséggel, de abban, ahogy meg­fogalmazza, ahogy kifejezi ezeket a lehe­tőségeket — az iróniában, a humorban, a groteszkben és a gúnyban —, felülállás van, megítélés, ha úgy tetszik: elítélés. Összefoglalva: Grendelnél az irónia kez­dettől fogva nagyon hangsúlyosan struk­turáló eleme a műnek, mintegy jelezve a részleges kívülállását, elítélő álláspontját, magatartását a felsorolt „stratégiákkal”, életlehetőségekkel szemben, s amit végül is vállal — a gyereket, a jövőt —, azt egyfajta biológiai etika kényszere alatt vállalja, s így válik a könyv tragikus vagy pesszimista alaphangja tragikus optimiz­mussá. S hadd szóljak még hozzá az előbb el­hangzottak közül ahhoz a kérdéshez, hogy vajon tematikai vagy nyelvi újítás-e Gren­del regénye. Más szóval: tematikai hoza- dékainál fogható-e meg inkább vagy nyel­vi (formai) hozadékainál. A regény mint műfaj a kezdeti „infor­mációs” esztétikumtól a Defoe óta eltelt mintegy 250 év alatt fényévnyi távolsá­gokra távolodott. Defoe a Robinsonban egy addig nem ismert világot, a bennszülöttek, a távoli világrészek világát hozta az olva­sók elé, ezzel szenzációt keltett, könyve információtartalma miatt volt érdekes. De mi történt később? Mit tesz mondjuk Bal­zac? Balzac a regényt a tárgyi információ irányából a szociológia, a társadalomszo­ciológia irányába téríti ki. Dosztojevszkij később a lélektan, a pszichológia irányá­ban mozdul el. Joyce meg a pszichoanalí­zissel fejeli meg a regényt. S ezek a kité­rések, eltolódások valamiképpen a nyelv­ben, a regény műfajának formai innováció­jában jelentkeztek. A meglévő, már felfe­dezett földrajzi-társadalmi teret nem ho­rizontálisan, hanem vertikálisan, mélysé­gében tágították. A mai regényt a filo­zófia, a bölcselet irányába érzem eltolódni, és annyiban érzek újnak, érdekesnek, eset­leg szenzációnak egy regényt, amennyiben filozófiát tud nekem közvetíteni. Filozófiát, de persze nem szorosan vett bölcseleti rendszert. A filozófia ebben a fekvésben inkább filozofikum, az igazmondás nyelvé­nek inkább keresése, mintsem az igazság­mondás maga. Érthetőbben s kicsit képle­tesen: az irodalmi ábrázolás tárgya, az ember, annyira atomizálódott, hogy köz­vetlen vizsgálni — akár a fizikában az elemi részecskéket — már lehetetlen, s ha mégis megkíséreljük a vizsgálatát, akkor tulajdonképpen a vizsgálatnak nem a tár­gyát, hanem a módját — értsd: a mű kife- jezési anyagát, a nyelvet vizsgáljuk. Pon­tosan úgy, ahogy a heisenbergi fizikában is az elemi részecskékre vonatkozó isme­reteink képezik a vizsgálat tárgyát, s nem maguk a szinte megfoghatatlan elemi ré­szecskék. Grendel úgy mond el nekünk egy történetet, hogy közben állandóan a történetmondás lehetetlenségét bizonygat­ja és bizonyítja, s így végül is könyvét

Next

/
Thumbnails
Contents