Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Kövesdi János: A „hétköznapi realizmustól” a játékos és ironizáló-groteszkig (interjú Bohumil Hraballal)

# Több munkájából (mint például a Postrižiny — Sörgyári capriccio —, Kluby poezie

— Gyöngéd barbárok stb.) kitűnik, hogy az ön művészi bölcsőjénél ott állt a nagyanyja, Pepin nagybátyja, olyan barátai, mint például Vladimír Boudník, később azonban a művészet olyan óriásai is, mint Chaplin, Hašek, Karéi Čapek és Flaubert (bizonyára nem véletlenül áll a Sörgyári capricció előzéklapján, hogy „Bovaryné én vagyok. G. F.”). Beszéljen kérem, az említett személyekhez, személyiségekhez való viszonyáról.

— Nemcsak pályám elején, hanem most is mindig kellő alázattal viseltetem mások élete és életmódja iránt. Ez az én alázatom alighanem abból ered, hogy nemcsak az engemet körülvevő emberek, hanem azok is, akiket olvastam, tulajdonképpen elbűvöltek és lenyűgöztek, az volt és mindmáig az a benyomásom, hogy bizonyos emberek sokkalta okosabbak, mint én vagyok, hogy sokkal jobban ki tudják fejezni magukat, mint én, hogy ők sokkal példásabb életet élnek, mint én, úgyhogy én örökös amatőr maradok a szó jó értelmében, szeretek mindent, ami erősebb és becsületesebb, és tökéletesebben ki tudja magát fejezni, mint én. Tehát én mindig is a tükre voltam és mindmáig a tükre vagyok mindannak, ami engem körülvesz, persze mindebből csak azt emelem ki, amit rokonszenvesnek és magamhoz közelállónak érzek ...

# Az irodalomkritikusoknak és -teoretikusoknak nem kevés munkájába és fáradságába került, hogy helyesen megértsék és interpretálják a „Hrabal-jelenséget”. Valóban Csehszlovákiában és külföldön is sokat írtak önről. Az első cseh kritikusainak egyike valahol megjegyzi: „1963-ban debütált, negyvenkilenc éves korában, és csak a hatodik évtizedébe lépett íróként. Bizonyára Lev Tolsztoj sem gondolta ilyen szigorúan, amikor arra intette a fiatal irodalmárokat, hogy ne prof esszionizálják magukat túl hamar.”

— Csakhogy bennem az az öröm és játékosság, amit az írás jelentett, sokkal erősebb volt, mint a vágy, hogy olyan íróvá legyek, akit közölnek. Nekem elég volt, ha egy kis könyvecskévé összeállítottam mindazt, amit egy év alatt írtam, az eredetit három másolattal; fogtam a fűzőgépet, akkurátusán összefűztem a könyvecskét és megajándékoztam vele a barátaimat, így tehát író voltam önmagam számára. Ugyanis én mindig azt gondoltam, hogy amit írok, az csak az én napiócskám, az én bizalmas naplóm, a szerelmes levelem, mely nemcsak a gyönyörű kisasszonyokhoz szól, hanem a tér mészethez, az emberi nyelvhez és a környezethez, melyben parázsló szikraként éltem. Tolsztojjal, de főként Karéi Capekkal magam is vallom, hogy annak, aki azt gondolja, hogy ő író, várnia kell a publikálással, nem kell elhamarkodnia a dolgot, meg kell maradnia egy kicsit afféle titkos ígéretnek . . . Igaz, hogy ha énhozzám nem jöttek volna el a kiadói emberek, akik bizalmat öntöttek belém, hogy az, amit addig írtam, méltó rá, hogy esetleg mások is elolvassák, egyszóval, hogy a szövegeim érettek arra, hogy társadalmi szerződésre lépjenek az olvasóval, akkor még mindig csupán magamnak írnék és lehetséges, hogy boldogabb volnék, mint akkor voltam, amikor megjelentették az első könyveimet, mert igencsak nagy volt a felelősségérzetem; folyton attól rettegtem, hogy csalódást okozok a nyilvánosságnak, így történt, hogy minden könyvem megjelenésekor megbetegedtem ...

# Az irodalomkritika számára kulcskérdés, hogy miben rejlik az ön módszerének a lényege. Emanuel Frynta az Automat svét című könyvéhez írott utószavában 1966-ban erre a kérdésre a következőképpen próbált meg válaszolni: „(...) Bízvást elmondható, hogy Hrabal sokkal közelebb áll HaSekhoz, mint bárki más nálunk az utóbbi negyven esztendőben. Az a kérdés csupán, hogy miben áll közel HaSekhoz és milyen mértékben. (...) Hrabal esetében nyilvánvalóan Hašekkal való igazi rokonságról van szó, hiszen az ő munkái bizonyos tekintetben még valamiképpen meg is világítják Hašekot, számos vonást hozzárajzolnak arcképéhez, mégpedig arcának nehezen hozzáférhető feléhez, ahhoz, melyet Hašek nem fordít a néző felé. (...) mindkettejük írásművészetének éltető magja ugyanaz az elem, a városi folklór sajátságos műfaja: a kocsmai történet. Hašek és Hrabal a szájhagyománynak ezt az elemét nemcsak hogy egyenesen beiktatják a kontextusba, hanem — mindketten a maguk módján — művészi elbeszélő prózává is formálják a kocsmai történet szellemét. A kocsmai történet (...) nem ismer szigorú határt az elbeszélő és a hallgató között, a körülményeknek megfelelően bárki válhat ezzé is, azzá is (...) Bohumil Hrabal (...) nem pontosabb a maga prózaművészetében, pontosabban csupán a kocsmai történet poétikájának és szellemének a prizmája. Nem mintha éppen ő fedezte volna fel a műirodalom számára, érdeklődésének és tehetségének jellegével azonban képes volt önállóan és újszerűen megragadni és