Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

jegyében, a jelenért folyik a küzdelem. A jelenért, melyben a dolgok történnek, ponto­sabban a pillanatok végtelen soráért, melyekből a történeti idő egybeáll. A kezdő író kutató tekintetét először — ösztönösen — a külső valóságra veti és a történeti idővel méri össze erejét. Nekiveselkedik és leírja — megírja? — környezete történéseit. Ez. a korszaka azonban átmeneti, mert a lényeget kutató és formát komponáló tudat ha­mar rádöbben, hogy a fizikai valóság és a történeti idő koordinátái „csak” azt a teret határozzák meg, amelyben a benső idő törvénye szerint az én mozog. Ezért figyelme egyre inkább az énre — önmagára — irányul, s ezzel együtt a benső időre, amely számára — az én számára — uralható összefüggések rendszerében birtokolhatóan tar­talmazza a világot, a végtelent. E végtelennek a kapui a múltba nyílnak. Bőkezűen világnyi térségekre tárulnak. Dáriusi gazdagság csillan fel mögöttük. A mohó és telhetetlen írói képzelet fegyelme­zett szigorral tapogatja körül e végtelen rejtett zugait. Könyörtelenül feltárja bizalmas rejtekeit, kérlelhetetlenül kiteregeti szemérmes titkait. De közben képmutatóan ravasz- kodik. Ügy tesz, mintha nem magáról szólna, hanem valaki másról beszélne. Aztán még ravaszabbul mímeli, hogy önmagáról van szó, pedig másról, mástól ellesett titkokról árulkodik. Mindezt a benső idő és az ember lelkének páratlan és egyedülálló egyidejű­sége teszi lehetővé. A benső idő végtelen bugyraiban egyesül és együtt él az én és a másik fogalma, együtt van az enyém és a másé tudata homogén anyagként, saját tulajdonként. Az irodalmi tudatban ez a tétel látványosan megmutatkozik. Sípos Zsuzsa nenő jajongó alakja összefolyik és azonosul egy híres palócföldi vajákos és halottlátó asszonyéval,, akiről olvastam. A kanász-királyfit játszó unokatestvérem, egyáltalán nem rejtélyes módon, regényhős lesz Bakai Jóska néven. Az írói képzelet és a kompozíciós munka számára a múlt mélyén szunnyadó emléktartományok irodalmi hősök modelljei­től és erkölcsi példák szimbólumaitól nyüzsögnek. Az elmúlt idő megfoghatatlan biro­dalma, a lélekben élő képek és ritmusok tartománya — tények, érzések, szóalakzatok és melódiák — hálás, képlékeny és formálható anyag lesz, amelyből új érzéki és élő valóságot, jelenné vált, nemes szellemi matériát alkot a képzelet és a nyugtalan írói formakészség, mely ereje tudatában szuverénül uralja a múltat és birtokolja a végte­lent, áttekintve a benső időt, és gazdálkodva annak értékeivel. Mert a benső idő — élmény és emlékezés szimbiózisa, az időben kövült tettek sora — csábítása óriási, és kényszere szihte lebírhatatlan. Ravasz s amellett jóhiszeműen őszin­te és jóindulatú jelnség, magabiztosan világteljességgel kecsegtet — nem indokolat­lanul — és egyetemes érvénnyel hiteget. Valahogy így zengi csábító szirénénekét: Meg­élted néped sorsát, a történelmet hordozod magadban! Még láttad a paraszt őskor megkövesedett rekvizitumait — arctalan Sípos Zsuzsa nenő —, jobbágy ősöknek a sors­ba belenyugvó alázata él benned, a természeti ember szükségszerűség-érzete, s annak történelmi bizonyossága, hogy segítettél őseid világát romba dönteni. Míg te kulákot kerestél, apádat más „ifjú kovács” fenyegette. Életedben a történelem vak erői úgy száguldoztak, mint az apokalipszis lovasai. Nyelvek töredékei és nemzeti indulatok csökevényei élnek benned, harci dalok és indulók feszülnek, hogy néha, megmagya­rázhatatlan benső törvényeknek engedelmeskedve, visszacsengjenek. Megkondulnak, mint a harangok, hogy történelmi korfordulókra és drámai léthelyzetekre figyelmeztes- senek-emlékeztessenek, melyeknek részese voltál. A benső idő azzal ámít, hogy életed sora, intim érzéseid és sorsélményeid, történelmi tapasztalataid összessége közép-európai kordokumentum és közösségi mementó. Amikor a világ sorsán és az emberi lét esetle­gességein töprengsz, minden emberi érzésre, gondolatra, tettre és helyzetre találsz ma­gadban analógiát, és amely tény idegennek tűnik számodra, a tapasztalataidon alapuló, kifinomult képzeleted kisegít és áthidalja az űrt, a kérdéses jelenség vagy tény való­színű mását megteremti és eléd varázsolja. Amikor írsz, úgy érzed, mindent tudsz vagy tudhatsz, ha akarod, a világ ura vagy, a teremtővel egyenrangú alkotó. Így ámít a benső idő szirénéneke és a lélek mélyén tudott végtelen. Csábításának nem könnyű ellenállni. Megtörténhet, hogy sokáig — esetleg egy életen át sem sikerül. Bár a megbékélés és kiegyezés lehetségességének és szükségének van­nak többféle — egyértelmű — jelei. Mindenekelőtt a korán felismert törvény, hogy az irodalmi mű ugyan a benső idő terméke, de valós léte a történelmi — tehát külső — időben realizálódik. A mű születése és léte szubjektív és objektív tényezők — okok — közös eredménye, benső és külső erők — igények — együttes hatásának eredője. A ben­ső idő —• felszínre lökve az alkotó erő termékét a mélyből — létrehozza a művet, de

Next

/
Thumbnails
Contents