Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

ritmus, kép és hang alapvetően megsokasodott és megváltozott, minőségük kiegyenlítődött, erősen hasonlítanak egymáshoz. A napok egynemű anyaggal zsúfoltak, s mintha elsekélyesedne az emlékezet. Az élményeket befogadja, de nem sokáig őrzi, a felgyorsuló időben új élmények rohama ostromolja, helyet kell adni nekik. Amazok annyira háttérbe szorulnak, hogy végül elveszni látszanak. Talán a felnőtt kor is tette, a tudat megtelt és kiteljesedett, befogadóképessége korlátozottabb, fogékonysága veszíteni kezd erejéből. S elemi, hamvas élmények egyre ritkábban érik, mintha már „mindent” tudna. Meghatározó alapélmények helyett tanulságokat hordozó információkat gyűjt, tovább érik és gazdagszik általuk, de a változás az élmények unlformizálódásával jár. Az emlékezés új elemei hasonlítani kezdenek egymásra, gyarapodó tömegük áradása elmossa jellegüket.

Micsoda ellentmondás! Mert emellett gazdag, izgalmas és jövőt meghatározó korszak kezdődik.

Kitágul a tér, az idő megtelik új, birtoklásra váró anyaggal, és megszűnik minden otthonosság. A régi bensőségességet távolságok és helyzetkülönbségek választják el tőlem, az új otthonosságot meg kell teremteni, ha még elképzelhető. Sok jel arra mutat, hogy csekély rá az esély, mert az új helyzetben szinte elképzelhetetlennek tűnik fel a régi típusú állandóság és megszokottság, a holnap, a jövő kiszámíthatósága reménytelennek látszik. A tér növekedése az idő koordinátáit is szétfeszítette, egységét megbontotta. Húsz évig áttekinthetően következő napok sora és rendje az idő, most egyszerre képlékeny közeg, melynek nincsenek meghatározó elemei, biztos pontjai. Az ember úgy úszik benne, mint tengeren a hajó, a végeérhetetlenség és parttalanság érzetével, bár nem céltalanul. Az évszakok változásának megejtő törvényszerűsége is feloldódik és megfakul. Számtalan apró részlettel telik meg minden, és a tudat válogatás nélkül befogadja a mozaikszerű valóságot, de nem tesz lényeges különbségeket, nem állít fel értékrendet elemi erejű és felületes élmények között; a tudat mindenevő lénnyé változik, amely Információkkal táplálkozik.

Ez a folyamat részben már a hegyek közt fekvő kisváros gyárának gépcsarnokában elkezdődött. Am az élet ott még természetközeiben folyt, hegyek és erdők közt, hajnali felkeléssel, téli sötétben hosszú gyaloglással, szúrós-csípős éjszakákkal és meleg délutánokkal. Valószínűleg a megkésettség tette, az elodázódott diákkor, hogy bár növekedik tudásom és a megszerzett ismeretanyag gyarapodik, de a személyes emlékezés tartalmai mintha nem gazdagodnának. Vagy ez csak látszat? Az alapvető minőségi változások keltette illúzió? Talán az egyszerre meghatározó szerephez jutott város kavarta fel a nyugalmas, ösztönös életmódot, testi-lelki növekedést! Pedig továbbra is körülvett Indulók, népdalok és táncok ritmusa. Gazdag élmények részese vagyok, de ezek valahogy nem személyesek, hanem közösségiek, jószerével általánosak. Uralnak és meghatározzák tetteimet, de kevesebb nyomuk marad, mint a régieknek (vagy ez is csak illúzió, a kezdődő nosztalgia előhírnöke?). Nem tömbszerűen maradnak meg bennem, hanem az időre utaló korélményként; hogy akkor hogyan énekeltünk bakanótákat a kassai utcán, hogy hogyan meneteltünk május elsején — odaadó tekintet, dobbanó léptek, nyílegyenes sorok —, igen, hogyan, mit tettünk mi, közösen, de nem én, nemcsak én, a többiek is azt tették és az énem feloldódott közöttük.

Korfordulót élünk meg, az idő mély ellentmondásokat érlel, melyek az emberekbe — az ifjú kovácsokba is! — befészkelik magukat, megosztják a lelket, és gyakran hasadt- tá teszik — tehetik — az ént. A hasadék, mely mélyül bennünk, a lényegig ér. Láthatatlan bár, de van, egyik partján a kor formálta tudat, másikon az idő szülte ösztönös- ség. A múlt élményei és a jelen szembefordul egymással. Még nem tudjuk, hogy az idő mélyén tetteink lapulnak, igényelve, hogy felejtsük el őket. Hogy új és más tetteket vigyünk végbe, s így kitöltsük az időt, engedelmeskedve. Még nem sejtjük, hogy nincs idő, csak mint fogalom, hogy az idő bennünk van, szívünk lüktetésében és vérünk ritmusában. Izmaink rugalmas mozdulása és agysejtjeink sugárzása adja az idő lényegét. Az idő — a mi időnk! Még nem tudjuk, hogy az idő nekünk és ellenünk dolgozik, felemel, hogy elveszejtsen.

Szakadék van hát múlt és jövő között!

De min munkál, mit tartalmaz a jelen, a pillanat? Mélyíti a szakadékot, egyre leás és felfed, újraértelmezi a dolgokat, új lényeget keres, mindennek új értelmet ad. Oly mélységbe ás, ahol a dolgok annyira képesek elválni, hogy kettő lesz belőlük, egyből kettő, mint a sejtekből, melyek osztódással szaporodnak. Ebben a nagy változásban