Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

két, hegyek, folyók és városok nevét őrzi, ám a valóság apró képeire, hangjaira, ismétlődő mozdulataira alig ügyel. Elemi érzékeink és ösztöneink munkálnak bennünk, tettekben s szinte öntudatlanul sajátítjuk el a világot, alkalmazkodókészséget, játékos munkafogásokat tanulunk. Az időre, annak múlására és természetére, tehát az emlékek létének alaptörvényeire nem ügyelünk.

Bár közben a kor — a harmincas évek utolsó harmada — már előrevetíti a későbbi kataklizmát, a második világháborút. A falu felett a történelmi viharok első — csendesebb — hulláma vonul. Katonák kora kezdődik. Az utakon ágyúk és tankok dübörögnek, majd trénszekerek, kerékpárosok és gyalogosok vonulnak hosszú oszlopokban. De még nem jár velük csatazaj, az ágyúk csöve néma marad, és a tankok gépfegyverei nem osztogatnak halált. A gyerekek a katonáktól jelvényeket és gombokat kunyerál- nak. Himnuszok változnak, az iskolai ünnepségeken a „Tatíčku, starý náš — šedivú hlavu máš..kezdetű vers helyébe más lép, melynek utolsó sora: „Isten éltesse Öfőméltóságát...” Nyelvficamító, hosszú sző az őfőméltósága, az apró szavalónak szinte kimondhatatlan, szótagolva kell megtanulnia.

A hosszú szöveg, mely ebből az időből bennem maradt, mégsem a történelmi változásokkal kapcsolatos, még csak nem is a saját szövegem, melyet magam mondtam volna. Két színdarabot játszunk a negyedik osztályban. Egyiknek én vagyok a főszereplője, hármas szerepben, mint Misi huszár, Marcsa szakácsnő és Julcsa szobalány. Sem maga a történet, sem a szerepemből egyetlen szó nem maradt meg bennem. A másik darabnak viszont szinte minden sora! Nem játszottam, csak a próbákon hallottam s a verses szöveg nagy része máig bennem él. A darab története egyszerű mese: a falu disznópásztora az ország királyának elveszett fia. Ellenség jön, az ország veszélybe kerül, az öreg király keresi elveszett fiát. Megtalálja a faluban, de az nem akar elmenni, nem akar király lenni. Csak az ellenség fenyegető közelsége veszi rá, hogy visszatérjen a királyi udvarba és megvédje az országot. Magával viszi játszótársát, a libapásztorlányt. Mielőtt a királyfi kiléte kitudódna, játszótársával szegénységről, vágyakról, gazdagságról beszélnek. A lány elégedetlen: „Tudom, Kisék Erzsikéje bablevest kap ma ebédre; rétest sütnek ma Tótéknál, Nagy Marira csibehús vár; s nekünk soha nincs egyebünk, csak szalonnánk és kenyerünk.” A kondás-királyfi felháborodik: „Hát mit akarsz még egyebet? Áldjad érte istenedet, hogy mindennap ád kenyeret, s kis kunyhóban ió fekhelyet.” A lányka azonban — lám, a női nagyravágyás — tovább sóhajtozik: „Ö, hogyha mint a mesében, egy tündér leszállna szépen, s megkérdezné, mit szeretnék, tán királylány is lehetnék; lenne fényes, szép palotám, aranyruhám, selyemruhám, innék édes, habos kávét, mézescukrot, csokoládét...” Kedvesen és nagylelkűen a fiúhoz: „Tégedet Is elvinnélek, herceggé kineveznélek...” „Csakhogy én nem mennék véled!”, vágja rá a fiú. „A hercegség nem kell néked?” „Nem kell a kincs, a cifra cím, nem hagyom el malacaim; ha el kéne innen mennem, meghasadna az én szívem..Végül mégis engednie kell királyapja hívásának: „Király apám, hát indulnék, mondd meg, merre az ellenség ..

Miért úszott el az idő vizén a saját betanult szövegem és miért maradt bennem a másik szöveg, melyet csak hallottam? Az én szerepem prózaszöveg volt, a darab vígjátéki bohózat. Eljátszottam, de talán nem is értettem még. A másik darab, az álruhás királyfi és a szegény libapásztorlány története csodás mese, s maga a darab lírikus versszöveg, ritmikus szavak és gondolatok képzeletgazdag egysége. Csupa ritmus és harmónia.

A színdarabok fontos helyet töltöttek be a gyermeki tudat épülésében. A korai olvasmányélményeket kiegészítik és életszerűvé teszik. A népi színjátszás a falu huszadik századi műfaja: az ősi népi társasjátékok és megjelenített ünnepi ceremóniák „modern” örököse. A Szent György-napi tűzugrás, a kiszézés, a lakodalmi szertartások, aratóünnepek és disznótori maskarajárások, busójárások huszadik századi folytatása, melynek keretében a művi kultúra áramlása kezdődött a városból a falu felé. A parasztéletben mindig helyet kapott a játék, a megjelenítés, a mímelés aktusa, de komoly szándékkal, életformáló és léterősítő küldetéssel, a közösségi létformába való helykeresés, beilleszkedés és értékkiválasztódás igényével, s nem az öncélúság — mely a művi kultúra bizonyos alkotóeleme — kíséretében. A színdarabok a csinált — művi — kultúra betörését és helyfoglalását jelentették a népi kultúrában, a parasztéletben; a játékos képzelet szépteremtő mozdulását a zárt falusi életben. Elsősorban a népszínmű és később az operettszerű daljáték kapott helyet a dohányszárítók és pajták színpadain.