Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

— Megvan az örömötök? — kérdi mosolytalanul.

Nem szól senki. Az elmúlt percek után a lány mindegyikük számára más lett: más tapintás, másféle érzés. Grácia most már testileg is élmény, bőre, testének melege, lehelete: ezt fordítják le most a maguk férfinyelvére. Egyenként veszik magukhoz Gráciát, ahogy este az úrvacsora kenyerét.

— Nem akarsz énekelni, báró? — Éles a lány kérdező hangja.

— Ahhoz más hangulat kell.

— Elfáradtatok?

— Ez nem az, nem fáradtság — mondják visszhangként.

— S főnökünk?

— Kár volt megzavarni ezt a csendet, hagyni kellett volna, mindenkinek meghagyni a maga csendjét... — szól a vezető. — Én levonulok a színpadról.

Nem társul hozzá senki, kiáltani tudna örömében, hogy kiengedik maguk közül. Elmenőben Gráciával vált pillantást.

A falon keresztül jól hallja az ismét felerősödő beszélgetést. Görcsösen fogadkozik magában: megvárom, kivárom, Grácia csak ide jöhet. Amint megközelíti az álom, felül: nem szabad, most nem szabad elernyednem. Talán túl korán jöttem el, pedig szerettem volna vállamra venni Gráciát, ahogy a tölgyfa termetű professzor szokta.

Könyökére ereszkedik: az alkalom még mindig adva van, töpreng. Aztán mintha kergetni kezdenék Gráciát a szomszédban, s ő apró kis sikolyokkal menekül, ágytői ágyig, alulról föl, és vissza... Menekülj hozzám, mondaná neki. De a lány továbbfut, le a lépcsőn az útra, a mezőre, s már csak képzeletben tudja követni. És álmában. A fehér lepedőt lefújta alakjáról a szél: meztelen. Gyönyörű a futása, izmai játékát magába szívja a föld: pelyhet sodor magával a szél.

Lassan nyíló világ a reggeli ébredés. Előbb fényesség, ablak, falak, a szomszédos ágy, s rajta Grácia, könyökölve nézi a férfit.

— Nem vártál meg, elaludtad a hajnalt, nagyon mélyen aludtál...