Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

— Nálunk pedig a bodzapálinka érik be márciusra — versengett a rendező —, öregek szerint a szerelem itala, szerelemre hozzánk gyere.

Báró bort töltött mindenki poharába, mutatóujját a maga italába mártva, keresztet rajzolt a homlokukra: „A mai nap emlékére”, énekelte hozzá.

— Lányszentelő, ez a mai éjszaka a tied, megszentelünk, ha akarod, körmenettel. .. Virágvasárnapokon mi úgy játszottunk, hogy a lányokat az erdőszélre csaltuk, vagy fel a hegyre, és addig könyörögtünk nekik, míg fel nem húzták a szoknyájukat; számunkra ez volt a leányszentelő.

— Velem gyere — hívta a költő —, nálunk ilyenkor rakják rudakra szellőzni a téli ágyneműt, ha megsüti a nap, ebben esik a szerelmesek legjobb alvása. Elmegyünk a pásztorok nyomán, a fák meg a dombok nekem ott testvéreim, engem ott fogsz megérteni ...

— Alomba ringattok — nevetett a lány.

— Tiszához, Latorcához nyáron kell gyere — csábította az eszmei vezető —, amikor a kárpáti hordalék homok forróbb a lázas test melegénél is, nyári éjszakán ott a csillagok is osztogatják a szerelmet...

— Nem akarnátok inkább táncolni? — fordult másfelé a lány. Báró már ölelte is, dúdolt és táncoltak.

— Megfúlok — kiáltotta Grácia néhány lépés után —, így nem lehet, így nem tudok lépni sem. Rendesen!

Báró magas alakja a falon imbolygott, kezével kitámasztotta magát a lány. Megálltak.

— Így meg nem érdekes, így csak a fagylaltosok csinálják — békétlenkedett báró. Abbahagyták.

Az eszmei vezető kaján gondolattal ücsörög, azt reméli, a sok bor elfárasztja társait. Elhatározta: kivárom Gráciát, megvárom, míg lekopik a csatatér, talpon maradok. Most mégis ő kezd pilledni, nehezül a nézése, fejébe nagy köveket rak az álmosság.

— Játsszunk csillagnézőt — állt elő a költő —, Grácia mindenkivel kimegy megnézni az eget.

— És mi ebben a játék? — kérdezi nevetve a lány.

— Hát a kimenés, meg az ott-tartózkodás és a csillagok, meg a hangulat, meg a többi.

Grácia mind a négy férfival kivonult, három visszatérés friss, csicsergő hazavonulás

volt; kézen fogva, mintha sportolók fejezték volna be futásukat. Egyedül a főnök jött vissza mosolyogva, maga előtt tessékelve a lányt

—• Most pedig zálogosdi — kiáltotta a rendező —, zsebkendőt vagy kendőt! — S már húzták is, ötfelé: vetkőző zálogosdi. Az elején engedték, hogy nyerjen a lány. Hárman már félmeztelenek voltak, s Grácia önfeledten nevetett:

— Gatyakorc — kiáltott a rendezőre —, gatyakorcos Hamlet.

Nem sokkal ezután hibázott, s ezután sorra kopott róla a holmi: nyaklánc, óra, cipő, harisnya...

— Tovább nem játszom — állt fel.

— Ilyen nincs — nyomta vissza az eszmei vezető —, kiszállás nincs, benne vagyunk . ..

Grácia következő tárgya a retikül, utána a ruha. Elfehéredtek a szájak, kombinéban ült köztük.

— Gatya, gatyesz — nevetett ismét: két férfit már csak alsó takart.

— Nem láttál még ilyet? — kérdezte a költő.

— Nem, nem, ilyet még nem. Házasgatyák, apám hord ilyet. Jaj, örököltétek vagy mi? Jaj, hibáztam. Behúztatok. Tovább nem lehet, nem megyek tovább.

— Nincs megállás — erősködött a főnök. — Tovább.

Egy pillanatra lefagyott Grácia szájáról a nevetés, már csak kisnadrág és melltartó volt rajta a takaró. A költő és a főnök restelkedve fogták magukra széles öblű ga- tyáikat.

— Meghalok, nem bírom — könny folyt a lány arcára boldog, harsogó nevetéssel.

Báró nem mert felállni, a rendező keresztbe vetett lábakkal szinte a székhez ragadt.

Mindnyájan Gráciát nézték, férfiszemek közprédája volt most, nevetése mégis fölényes.

— Mit nevetsz? — kérdik hozzáhajolva.