Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

— S miért fontos ez éppen most?

— Nekem fontos. Restelkedés nélkül mondom itt a többiek előtt, hallják és tudják ők is, ahogy ott térdepelve mondtad a verset, engem megigéztél. Alázat volt benned, szolgáltad a szöveget, fölfogtad; eddig csak büszkeséged éreztem, most látom, több vagy a hiúságnál: te magad vagy a vers, Grácia. Tudnék hozzád verset írni, s el is kezdtem, csak az asztaltársaság némelyike ingerelt. Rámenős fickók. Pestiek, udvariasan is lényegre törők. Mi nem vagyunk ilyenek. Felfogták, hogy szép vagy, s a költészeten túl is igényt formáltak ...

— Lemaradtak — nevetett báró. — A hercegnő velünk jön, a hercegnő a miénk — trillázik is hozzá. — A hercegnő fogoly, őrséget állítunk a bejárathoz. Öten lakunk egy egész panzióban, de csak két szobát fűtenek: egy nagy és egy kis szobát; a nagyban négy ágy van, a másikban kettő, és én vagyok a kulcsár... Ha akarjátok, tarthatunk egy előzetes eligazítást, kiszámoljuk az alvásrendet.

— Hol járunk? — kérdi riadtan a költő.

— Duna-kanyar, Visegrád, felettünk Mátyás palotája, közel hajlik az út kanyarulataihoz, rávág az autó fénye, pásztázza a párás vízfelületet, mintha keresne valakit. A műsor izgalma után az autózás kirándulássá langyosodik, jó érzéssel vannak. Kellemes meleg az autóban, ebben az összezártságban mindenki egyenlő, egyformák az esélyek: ez még lánc, lánc, eszterlánc, a gyermekkor ártatlansága, itt még lehet játszani vagy tettetni a játékot. Kimondatlanul egyet éreznek: tartson sokáig ez az utazás. így lenne jó bejárni „Hazánk, Európá”-t, a költészet s a várakozás izgalmával. Teljesítettek egy küldetést, s most megérdemeltnek tartják ezt a február éjszakai gondtalanságot.

— Főnök, te sokat hallgatsz — mondja a rendező. — Milyenek voltunk? Kérlek, tégy ünnepélyes nyilatkozatot.

— összejött. Mindenki nagyszerű, s ami a legfontosabb, riadtságunk és szorongásunk valami nagy képességgé alakult. Talán ismételhetetlen pillanatot éltünk.

— És Grácia?

— Fény volt, külön fény. Ő most tűnt a víz színére, most indult lányságából a világba. Biztosan sokan felfigyeltek rá.

Az elkomolyodás néhány percig tart csupán: végigsimítanak gondolataikon, megmérik önmaguk részesedését, aztán visszasimulnak a pillanat jó érzéséhez.

Nem jó az, ha Gráciát annyira a fejünk fölé emeljük — mondja a költő —, itt mindenkire szükség volt, ha csak egyvalakit is kiveszünk a falból, összedől az öröm. Voltaképpen egyetlen szerencsés képződmény vagyunk, így együtt.

— Grácia akkor is Grácia — ellenkezik báró. — Nélküle mi csak unalmas vízcsobogás lennénk, hisz társalogni is alig tudunk, ha magunk közt vagyunk. Mosolyogni sem. így beszélünk: igen vagy nem, jó vagy rossz. Grácia kellemesség, nem? Hozzá képest mi szálkás fadarabok vagyunk. Olyan komor faszik, hisz énekelni sem tudunk a szépről. Ilyen az irodalmunk is, alig van benne szerelem, akármit lapozok fel, arcunknak csak egyik oldala mindenütt: küzdelem, harc, töprengés, gond ... Ahogy a rideg pásztorok meg az öreg katonák.

Ne röhögtess — csúfolná a rendező —, te romantikus operahős, azok beszélnek így: nöő, a nöhőő, a fennkölt nöhőő ...

— Cáfolj meg, szerintem a nő mindennapi társ kell legyen, mert kiegészít és teljessé tesz bennünket.

— Grácia téged is megszédített.

— Nemcsak ez, a nő jó érzés is, és aki tagadja, hazudik. Nézd meg a karjait, ki ne akarná megérinteni, a száját vagy a szemét és mindenét ki ne akarná. Ez a másik nyavalyánk, az álszemérem, kívánjuk, de úgy teszünk, mintha aszkéta szentek fognák egyik kezünket, nem így van?

— Bohém — csapja hozzá a költő —, bohém lélek.

— Ha nincs mondható érvünk, akkor harapunk, ugye, művész urak? Ez a szentes viselkedésünk is beidegzett gátlás. Paraszti szemérem új kiadásban.

— Vagy lelki Intelligencia.

— Tuss, ez így zsákutca — áll közbe a rendező. — Különben is, megérkeztünk.

Már percek óta állt az autó, senki sem mozdult, nem akarták elhagyni a jármű

fészekmelegét. Néhány méterre alattuk a Duna fázós tükre, s rajta vízfolyás ellenében gyalogol a hold.