Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

talán már várta is ezt, lám, a házigazda kivált a többiek gyűrűjéből, és elindult feléje. Számára ez a biztonság kicsi pontja.

— Elmosogatok, jó? így mégsem maradhat — mondja a konyha küszöbén. Feltűnően csinos a virágmintás kötényben. Ügyes, pontos minden mozdulata. És könnyed: tányér, csésze úgy áll a kezében, mintha nem lenne súlya, de így van a szavakkal is: játékos könnyedséggel bomlik beszéde, szinte követni sem lehet gondolatai átfutási idejét... így, profilból jól látni arcának görögös szabályosságát, minden vonása mértanian szép. S akárhányszor kimosolyog a konyhából, felkavarja a négy férfi éhes gondolatait.

— Már csak tíz percünk van a buszig — mondja a rendező izgatottan. — Szedelőz- ködjünk, és uzsgyi! — Leginkább ő sietne, az ő reménye nyilván a hazafelé vezető út.

— Még nem fejeztem be — szól vissza Grácia. A házigazdán kívül mindenki tanácstalan lesz. Érzi, a lány maradni akar. Talán azért is volt olyan nyugodt, azért nem nézett egyszer sem az órájára, valószínűleg már a jövetele előtt döntött. Rajongó nagy érzés lobban benne a lány iránt.

— Akkor mi is maradunk — mondja nyugodtan báró. — Most már úgyis lekéstük. Fiki fuccs. Vagy gyalogolunk, vagy maradunk.

— Ezt talán mégsem — motyogta rekedten a házigazda, akiben megfagy az előző pillanat öröme. Már a száján van: akkor taxi, de visszaretten, mert ezzel mindent leseperne, magukkal vinnék Gráciát is.

A házigazda zavartan járja a szobákat, valami fondorlattal a maga javára szeretné fordítani a helyzetet, az alvásrendet.

— Akkor még egyszer a műsort — szól a rendező. Akadozva mondják a szöveget, erőtlen, színtelen — az éjfél túloldalán már nehéz ráhangolódni. A fekvőhelyek elosztásáról a rendező dönt, keresztezve az eszmei vezető szándékát. Tudatosan. Gráciát a hátsó kisszobába rendeli, ők négyen a két egymásba nyíló helyiségben fekszenek le: rálátnak egymásra, ha valamelyikük mozdul, egyszerre három fej emelkedik fel a párnákról.

Egymástól vigyázzák a lányt. Grácia, mielőtt bezárja az ajtót, mindegyiküket megcsókolja, de csak úgy, ahogy az angyalok szokták egymást. Báró sokáig röhincsél és motyog, párnájába takarva a fejét.

— A határ előtt megállunk — szól a rendező —, néhány kellékre még szükség van: kard, ezüsttányér és egy friss kenyér.

— Nem értem, erről nem volt szó — értetlenkedik az eszmei vezető.

— Meglepetés — zárkózik el a rendező —, ezt csak Grácia és én...

— De, de — kérdez rá többször is a vezető. Kellemetlenül érzi magát, feszeng, izzad, a dolog sérti az önérzetét. — De hát mégiscsak én felelek...

— Magamra vállalom.

Grácia mozdulatlan mosoly a visszapillantó tükörben.

Budapesten Zoltán várja őket a székház bejáratánál, apró termete szeretet és izgalom:

— Időben vagyunk, semmi baj. Eddig minden rendben, csak nyugalom, nyugalom.

Az est bevezetőjeként hatalmas csillár alatt a Magyar írók Szövetségének első embere üdvözli őket. Ahogy telni kezd a nagyterem, a rendező határozott mozdulattal az emelvény közepébe döfi a vékony pengéjű kardot, markolata súlyánál fogva a fegyver remegve leng: a gyülekező hallgatóság várakozón és értetlenül néz. A csend pillanata ez, a némaságé. A rendező erre várt, az izgalom és feszültség csendjére. Bárcsak ismerné a jelenlevők gondolatait! Hogyan fogják fel az öt sápadt ember jelenését? Komédiások? Megszállottak? Szerepelni vágyó önmutogatók?

Ekkor, a kör közepéről indul el Grácia, kezében ezüsttálcán kockára vágott kenyérdarabkák — a reformátusok úrvacsorája. Megütközés az arcokon, lelapulnak a pillantások, de Gráciának nem lehet nemet mondani. Elsőnek a nagy parasztíró nyúl a kenyér után: templomi méltóság, templomi csend, most 'kersztelkednek egy vallásra a Jordán folyó vizében. „Ez az én testem”, mondaná a református pap Krisztus nevében, „mely érettetek megtöretett.”

Az eszmei vezetőnek kiszárad a szája, s valami becsülő jó érzést érez a rendező iránt.

Grácia mezítláb lép a széksorok közé: bibliai jelenés, most lépett ki az Űtestamen- tumból, jöhetett Betlehemből Vagy a názáreti tó környékéről; sima egybeszabott ruhá-