Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - FIGYELŐ - Szigeti László: A gyötrődő szobrász (Lipcsev Györgyről)

nem kíméli a vért, s a szépséget sem. Ez ' a felismerés Juttatta őt 1985 őszén és 1986 tavaszán addig az öt nonfigurális kompozícióig, amelynek a Kötődések címet adta. Bár a cím még az érzékgyönyörködtetés világát feltételezteti, azt a szépségeszményt, amely a művészi alkotást jó érte- lemtsn vett díszítő, érzelem- és érzékkielégítő funkcióval ruházza fel, maguk a szobrok már azzal a Lipcsey világában új életerővel hatolnak be a valóságba, amely- lyel semmi másról, csak az egyre gesztus- szegényebb, ridegülő, szeretetszegény élet fontosságáról lehet és szabad szólni. E műveivel azt sejteti és bizonyára éli is, amit Henry Moore így fogalmazott meg: „A kifejezés szépsége és a kifejezés ereje kozott funkcionális különbség van.“ Lipcsey, akinek becsületére váljék, hogy szüntelenül revízió alá veszi régebbi teljesítményeit, e szobraival a formák kölcsönös egymásra hatását és együvé tartozását kutatja, miközben a legdurvább tömböt is képes egy nagyobb tömbbe építeni, s talán csak tudata legmélyén csodálkozik, hogy a szobrok megtestesülésével olyan organikus egységek születnek, amelyek a szépségnek eleddig számára ismeretlen nyelvén szólnak hozzá. Mert a jó szobornak, legyen realisztikus, nonfigurális vagy absztrakciós a köbön, valahogy csont van a testében, vér folyik az ereiben, lüktet, felettébb nyíltan, az egészséges önbizalom ener- gikusságával. Lipcseynek ezek a szobrai állásfoglalások, s nemcsak önmagukkal, hanem a világ jelenlegi állapotával kapcsolatban is. Egyelőre azonban lehetetlen elemezni e szemléletváltás eredményeit, lehetetlen pontosan meghatározni, miféle áradások csapnak majd ki a mélyből, amelyekről eddigi szobrai alapján még csak feltételezéseink sem lehetnek.

Itt tart most, érlelődő művészként; erőteljes, fáradhatatlan szobrásztestőrként védi a megfontoltság becsét, a szótlanok igazát, a tehetetlenek tiszta érzelmeit, még ha olykor ironikus fénybe állítja is őket. Nagy munkabírásával, szorgalmával és kitartásával pedig hasonlóan intelmez, mint Alan Sillitoe a felkiáltójelbe írt versével: A DÜHÖNGÉS NEM ELÉG FIATAL EMBEREK

E szemlélettel is önmagáról vall, önmaga gyötrődéseiről, akár szobraival a szobrászat nyelvén. Azon a nyelven, amelyet ez az írás nem tudhatott, és nem is tudott

volna meghatározni. Nem is állt szándékában. Azt viszont mindenképpen sugalmazni akarta, hogy ebben a nyelvben feszül, tágul valami, valami illat, valami íz, valami veríték, olyasmi, ami a jó kenyérben is megvan. Csakhogy szobraival Lipcsey azt a népet is megfogalmazza, amely szép lassan elfelejti, hogyan kell a jó kenyeret sütni, s azért gyötrődik, mert attól fél, hogy ezzel a változással a jó kenyérhez tartozó tiszta emberbaráti szándék is átalakulhat valami szörnyűséggé. Már e gyötrődés eredményiért is érdemes Hegyétére figyelnünk. Glyan ember küzd ott az anyaggal, akinek alkotásaitól immáron nem vonhatjuk el látásunkat.

Piéta, 1982