Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - FIGYELŐ - Szigeti László: A gyötrődő szobrász (Lipcsev Györgyről)

ságot, szeretetteljes vagy éppen cinikus viszonyulást, lényegében évezredeken át a győzelmet vagy a legyőzöttséget sugározzák. Egy individuális létfelfogás győzelmének vagy kudarcainak nyomait láthatjuk ezeken az arcokon. És éppen emiatt kockázatos játék egy portréfej jelentésszintjeinek tagolása, mert amint az eredeti réteget letépjük az arcról, ott találjuk mögötte a másikat, ha azt is letépjük, a harmadikat, negyediket, az x-ediket, csakhogy ezek már nem az eredeti szobor arcai, hanem a mieinkéi. Ezek a letépett arcok már mi is vagyunk, győzelmeink és vereségeink. Sőt, a mi arcunk mögött is mindig ott van egy másik, és egy harmadik, negyedik, és ez így folytatódhatna a végtelenségig, miközben egyre távolabbra kerülne tőlünk az eredeti arc, az eredeti portréfej. Ha viszont megelégszünk azzal, mert öntörvényőnek fogadjuk el, hogy a portréfej önnön létfelfogásának a győzelmét vagy legyőzöttségét sugallja, akkor természetes lesz számunkra, hogy a portrékkal való szembenézéskor mindig létrejön erkölcsi részvétünk zavartalansága. Amire egész alakos szobor vagy szoborcsoport esetében nincsen garancia, mert ott a Néző erkölcsi részvéte nem koncentrálódhat szemtől szembe, mondhatni testközelből az egész műalkotásra, mint egyetlen totális pontra. Erre igazából csak a természetes nagyságú emberarc ad lehetőséget. Ennek tulajdonítható, hogy a Néző erkölcsi részvétét a Lipcsey-portrék nem korlátozzák, ellenkezőleg, fölerősítik. Arányaikon túl föltehetően azzal, hogy Lipcsey e munkáival kifejezhette azt az öntörvényű jóérzést, amely egy-egy arc elkészítésekor elöntötte. S mert megvan az az adottsága, hogy portréiba sűrítse a befogadás örömét, a meglátás tisztaságát és a közlés könnyedségét, a legyőzöttséget is képes értéknek láttatni. S bár a portréiról, mint különösségekről vagy esztétikai vagy formai értelemben vett eredetiségekről nem beszélhetünk — a kompozíciók szabályosságait látva legfeljebb arról, hogy szobrászunk igyekezett magáévá tenni Goethe mondását: „Mindenki legyen görög a maga módján!” —, mégsem szorulnak védelemre, mert ugyanúgy nem vesztik el kapcsolatukat az emberivel, és a természetihez közelítenek, akár a legjobb szobrai.

Tegyük fel, hogy Lipcsey György egy határozott és eredeti tehetség, aki minden helyzetben megáll a saját lábán, s még

az elismerést is megveti, nincs rá szüksége. Kiváltképp, ha nem művészettörténészek szájából hangzik el. Tegyük föl, hiszen lénye merevsége ellenére van benne valami láz, ami valami rendkívüli szabadság és függetlenség érzetét mutatja. Önmagával szembeni követelményei, a szüntelen munka, a folytonos cselekvés is belső függetlenségét, érlelődését, s nem a külső sikert célozza. Mostanában már azért tudhat keserűen mosolyogni parasztfiguráin, 1982-ben ezért faraghatta ki azt a rongybabát lábszárához lógató parasztot

— Szégyen címmel —, aki által föltárulkozhattak az emberi természet azon mélységei, melyekben legvilágosabban az irónia és a groteszk nyilvánul meg. Fölcsigá- zott együttérzéssel öntötte epo.xidba második groteszk indíttatású szobrát, a tüskén ülő Bohócot (1983), mintha önmaga művészi pályájának tüskéit valami sohasem kimondott fájdalomként akarta volna megmutatni. Sorban a harmadik groteszk-ironikus szobrán, a Gyászmeneten (1983) a parasztember mintha ravatalra helyezné a rongybabát, a bábot, a pótcselekvések szimbólumát, a negyediken pedig már hintalovon lovagol egy öreg paraszt — Gyííí

(1983). Elkínzott, üvöltésbe 'torzuló arca valamiféle harci riadót fújtat, s szemmel láthatóan nem azért üget, hogy unokáit szemléltető oktatásban részesítse, hogyan kell pacizni. Lipcsey skizoid parasztjai a szabadság becsét akarják visszaszerezni önmaguknak, amit, ki tudja mikor, hol, hogyan, elveszítettek. Lipcsey sem azt keresi, hol, mikor, hogyan veszett el szinte minden régi érték, ő csak diagnosztizál. És keserűen nevet, mert őszinte ember, s minden értelemben realista. Az 1984/85-ös esztendőben készült két harangozó szobrán is két, a maga nemében nevetni való figura rángatja a harangkötelet. A Piros ha- rangozőn egy bohóc, a Zöld harangozön pedig egy kiszolgáltatottságig mezítelen békahasú paraszt.

Lipcsey már azon sem lepődik meg, a Néző mennyire törékenynek láthatja valamennyi groteszk figurájának testalkatát, akik a bikanyakú, vállas, bővérű, testes parasztoknak már csak satnya mutánsai, akik már csak a munkában, és a tűrésben titánok, a közös sors közös fölvállalásához már gyengék, nevetségesen szánalmasak, hintalovon lovaglók, mint akiket ke- resztül-kasul átitatott a lét abszurditása, az a fajta fülsértő bábeliség, amely mindenütt szeretetet, békét kiált, miközben