Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - FIGYELŐ - Szigeti László: A gyötrődő szobrász (Lipcsev Györgyről)

tenyér, hanem a csukló is földbe ágyazta- tott, hiába látszanak kendőzetlenül és nyersen az ujjak, a ráncok és a bütykök, a Néző úgy érzi, mélyen a televénybe gyökerezve keresik igazságukat a föld parasztjai, a televényhez kötötten, amelyhez dolgos kezük a küszöb, az első lépcsőfok, az út, s amelyen ökölbe szoruló kezük az oltár, összeboruló kezük a katedrális. Nem a rodini, hanem az aszketikusan paraszti, amely az érzékiségben nem az élvezet és a bezártság, hanem az alázat és a nyitottság útjait járja. A pazar fényűzés tétlenségét és unalmát, talmi életigenlését nem ismerő Lipcsey-figurák kezei sohasem légiesülnek el. Ellenkezőleg. A fáradtság szigora a megváltásnak azzal a súlyával nehezedik rájuk, amellyel a hívőre a vallásos érzés, vagy ahogy a minden reggel misére baktató Rubens kezébe, tenyerébe, ujjai begyébe sűrűsödhetett a hit jámborságának transzcendens terhe, amikor imára kulcsolta festőkezét. Lipcsey fába vésett kezeinek görcse, böhöncsége, ki- és fölfelé törése, stílusképző elemiséggel anyafölddé, hazává történő kidomborítása a kétkezi munka egyöntetű vállalásáról tanúskodik: a szobrász ama sorsvállaló népi- ségéről, ami sem áldozathozatalként, sem erényként nem nyomatékosul művészetében. Azzal a természetességgel működik benne, ahogy a hűség fája, a diófa adja termését. Burokban védi, mint anya magzatát, s miután az idő érlelése lehántotta róla a burkot, keményebb, egymástól különböző héjban hullajtja elénk gyümölcsét. Ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, akként két egyforma vonalhálózatú dió, azaz két egyforma Lipcsey-szobor sem létezik. A Néző csupán azt érzi, miután a művész lefejtette róla a fölöslegessé vált burkot, hogy nemcsak lelke, értelme is teremtődött a figurának. Valószínűleg nem a véletlen függvénye, hogy szobrainak érzelmi kisugárzása értelemmel párosul, minthogy bizonyára az sem véletlen, hogy a dióbél kupolaíve megdöbbentően hasonlatos az emberi értelem központjához, az emberi agyhoz.

Faluja pirinyő művelődési házában 1975 januárjában megtartott, február végén a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumban megismételt első igazán jelentős kiállításán is megmutatkozott, hogy témái által az állandó belső feszültség és erőfeszítés állapotában leledzik ez az akkor éppen húszesztendős művészlegény. Már akkori szobrain fölfedezhetők

voltak a váratlan perspektivikus rövidülések, a furcsán szabálytalan átlók, s durva vonalai a helyhezkötöttség sugallatának pillanatában is a távolba vezették a Néző képzeletét, ami a határtalanra irányuló nyughatatlan törekvést fejezte ki. Nemcsak a szobrász törékeny alkata, de a befejezetlen mozgás érzetét keltő valamennyi szobra, mint minden mozgó s mozgást sugárzó forma, túlmutatott önmagán. Életképeinek rendíthetetlen nyugalmában a nyugtalanító végtelen, s a véges mindig veszélyeztetett harmóniája mutatta magát. S a vágy a cselekvő szemlélődésre.

Szobrainak java már ekkor szemlélődött, mintegy sugározva Lipcsey hitvallását: a legtöbb, amit napjaink etikus embere tehet, hogy megismeri és megméri a valóságot, s benne önmagát. Mivel ez elképzelhetetlen a legnagyobb erőfeszítést Igénylő szellemi cselekedet, az intenzív szemlélődés nélkül, szembe kell néznie mindennel, ami befolyásolja, körülveszi őt. Idővel, térrel, társadalommal, filozófiával, eszmékkel, emberekkel, állatokkal, növényekkel, tűzzel, vízzel, űrrel, szerelemmel, gyűlölettel, önzetlenséggel, magyarán mindazzal, amitől meghatározódik, s amit ő is meghatároz. És törekednie kell arra, hogy kifejlessze magában a szeretetet.

Az Intenzív szemlélet szükségességét a tovább nem fokozható, mégis lezárhatatlan művészi alkotások jelenidejűsége igazolja. A Néző maga elé képzeli a Font-de-Gau- me-i barlang falfestményén száguldó rénszarvast, Polykleitos Lándzsavivőjét, Michelangelo Dávidját, Rodin Keresztelő Szent Jánosát, Giacometti Teret átszelő /ér/íjét vagy Szervátiusz Tibor Dózsáját, s az az érzése támad, ezek a művek azzal igazolják időtlen jelenlétüket, hogy mindig jelen vannak. Már-már atavisztikus élményként. És elhitetik a Nézővel, hogy ők szemlélnek minket, vagyis a Nézőt, akik pedig mindig úgy véltük, mi szemléljük az alkotásokat. E szemlélődő alkotások éppen azzal hatnak a nézőre, hogy a világ megtapasztalásának új lehetőségeit a képzelet szabadságában és merészségében látják. Szuggesztivitásuk ereje az ilyen sugárza- tú szemlélődésben és szemléltetésben — rejtett tanításban? — gyökerezik.

Lipcsey hetvenes évekbeli alakjai szemlélik, tisztelik, ugyanakkor félik, végigszorongják az állandósult történelmi viharokat, s egyedüli támaszuk a mindennapi teendők életet óvó, életfolytatő erejében van. Ezzel kapcsolatban a következőt