Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - LÁTÓHATÁR - Milka Zimková: A férfiak állva halnak meg (elbeszélés)
— Ja], úgy örülök, apuka. Képzelje, már harmadik napja késik a bajom. De mi van magával? Történt valami? — Á, semmi, csak valahogy nyugtalan vagyok. Lemegyek a gazdasági udvarba. Kétszer is körbejárta a kerítést, sehol sem talált nyílást. Hogy a fenébe lehet ez? Csak olyan tehette, akinek van kulcsa a főkaputól. Éppen be akart lépni az istállóba, az ajtó meg volt nyitva, amikor hallja, hogy Haňa Koncová azt mondja az öreg Brud- ňačnénak: — ... no, kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a végi, de meglássa, ennek nem esik semmi baja. ’Szén a fia az elnök, nem? Ilyen vén bakkecskét tartanak itt, biztos egész éccaka fent alszik a bódéba, csak nézzen rá, mán járni is alig bír. Csak emlékezzék rá, néni, addig marad itt, míg fel nem fordul. Azon se csudálkoznék, ha egyenesen innen vinnék ki a hársfák alá. Meg az is bosszant, hogy nem úgy beszél, mint mink. — Nem kéne azér így beszílned, Hanco ... Janko Breza nem rossz ember. Oszt, hogy nem úgy beszíl, mint mink, arról nem tehet. Kysucábó gyött, ott nem úgy beszílnek, mint mifelénk. — Nem rossz ember? Oszt a bornyú? Az a szaros bornyú? Asziszi, nem tudom? Száz százalék, hogy ő engedett nekik vizet is az éccaka. Otthon fekhetne a vén bakkecske, oszt mindent csak a pénzér. Nyugdíjkedvezménye is van, oszt az is kevés. Kifordult a gazdasági udvarból, de nem kanyarodott a falu felé, az erdőnek vette az irányt. Elment a kertek alatt, a dombokig. Leült a vadcseresznyefa alá. Egyszer éppen itt, ezen a helyen vetettek rozst. Isten tudja miért, de úgy benőtte a dudva, hogy zölden kellett lekaszálnia az egészet. Korán reggel kijött, talán négy óra lehetett. Harmat volt, jól fogott a kasza. Marca előbb elkészítette a gyereket az iskolába, s csak aztán jött utána. Hozta a früstökét. Mezítláb jött felfelé a dombon, jobb kezében kosár, a másikkal a szoknyáját tartotta lel, és énekelt: ... olyan legény tetszett nekem, ki cipőt is kölcsön vészén ... nem kell olyan legény, anyám, aki kölcsön cipőbe’ jár ... Kék szoknyát viselt, piros blúzzal. Olyan szép volt, hogy amikor odaért hozzá, meg kellett ölelnie. Marča gereblyézett, ő meg leült a cseresznyefa alá, és nézte. Túrós galuskát főzött neki, olvasztott vajjal leöntve. A nap már a Javorová fölött állt, s kezdett melegíteni, Marča levetette a szoknyáját és a blúzát, csak az alsószoknya maradt rajta. Cseresznyét szedett neki a kalapjába. — Kérsz, Marčo? Az asszony egészen át volt tüzesedve, izzadt a homloka, a hóna alól is dőlt a veríték. Fél kezében a gereblyét tartotta, a másikkal a cseresznyét szórta a szájába. — Jaj, de jó édes ... — Marčo, hisz te a magot se köpöd ki. — Nincs rá időm, Janku. — Gyere velem a gödörhöz, adok neked olyan cseresznyét, amelyiknek nincs magja. — Az meg milyen? — Gyere, majd meglátod ... Éppen itt, ezen a helyen, ahol most ül, szeretkezett akkor a feleségével. De rég volt! Vagy nem is olyan rég? Részben talán igaza van Haöa Koncovának. De hogyan hagyhatna ott mindent csak úgy, egyik napról a másikra? És mihez kezdjen, mit fog csinálni? Rá sem mert gondolni. A fájdalom sziklaként telepedett a mellére. Átvágott a dombon, de bement az erdőbe. Jó, hogy van nála zsebkés. Kinéz néhány ügyes mogyoróvesszőt, s gereblyét készít. Tegnap is nála járt Tereza Hrivňáčka, nincs-e eladó gereblyéje. Talált is néhány egyenes, sima vesszőt. Nyírfa söprűnek valót is vágott. — Mit csinál... hova cipeli azt az ágyat?! — Amoda, le.
