Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - LÁTÓHATÁR - Milka Zimková: A férfiak állva halnak meg (elbeszélés)
mellett más lábbelit nem viselhettek. A Bata előtt összetalálkozott Ondó Keresteš barátjával. Együtt feküdtek a kórházban, amikor Jankónak az erdőn odafogta a lábát a fa. Ondó sokkal fiatalabb volt nála, de nagyon összebarátkoztak. Hét-nyolcéves kislányt vezetett kézen fogva. A kislány egy éppen akkor vett piros szandált tartott a kezében, s folyton azt nézegette. — Özvegy lettem, Janku. Ügy bizony, megözvegyültem ... A fiúk, azok már rendben lennének. Őodo szeptemberben berukkolt, Marian esztergályosnak tanult ki. De mit kezdek ezzel a kicsivel? Féltem őt — mondta Ondó, s elfordult, ne lássa Janko, hogy könnyek tolulnak a szemébe ... Bementek az állomás melletti büfébe. Janko is, Ondó is rendelt két-két féldecit. A kicsinek piros limonádét meg Marina kekszet vettek. A gyerek a székre rakta a szandáljait, és állandóan azokat bámulta. Szó szót követett, s egyszer csak Janko Ondó figyelmébe ajánlotta Ilkát. .. Mikor Ilka megtudta a dolgot, úgy kivirult, mint a száraz almafán a zöld gallyacska. Már nem járt esténként az istállóba, újra varrni és hímezni kezdett. Pólyát hímzett, takarókat, amilyenekben a kicsiket viszik keresztelni. Senki sem tudott olyan szép esküvői ruhát varrni, mint Il'ka. Éppen akkor fejezte be az Evička Rumenkováét. Sok munka volt vele, Evička a Burdából vette a mintát, amelyen az egész ruha ki volt hímezve. Péntek reggel Ilka Eperjesre ment, vett egy fehér abroszt, másfél kiló szepesi kolbászt, rántott húsnak valót, meg egy fél liter rumot. Éppen a levesnek való csirkét kopasztotta, amikor Janko Breza az udvarba lépett. Azt sem tudta, hol kezdjen hozzá. — Ilka, Onda mégsem jön el. Mikor megtudta, hogy a teheneidet elvitték a szövetkezetbe, azt mondta .. . hogy ő az egyik nyomorúságból a másikba nem megy ... — De hiszen nekem van a betétkönyvön is ... Alig látott a könnyeitől, de be kellett fejeznie az Evička Rumenková ruháját. Másnap fél háromkor volt az esküvő. Megvarrta hát a ruhát, illetve már csak befejezte a hímzést. Evickának öt órakor kellett volna jönnie érte. Hétig várt, de Evička csak nem jött. Il'ka agyondolgozott, kérges tenyerével simogatta a ruhát. Addig simogatta, míg felöltötte. Nem is gondolta volna, hogy egyforma a termete az Evičkáéval. Vállban is, csípőben is egyformák. Csak lent az egyik oldalon Ilkának földig ért a ruha, a másik oldalon alig a térde alá ... Egyszer már volt rajta fehér ruha, elsőáldozáskor. Fehér vászonból készült, Hala néni varrta neki az alsószoknyájából. Koszorú is volt a hajában, fehér kreppapírból vágott kicsi rózsák, piros szalagokkal. Áldozás után a templomból a papiakba mentek. A tekintetes asszony mindannyiuknak egy szelet piskótás kalácsot adott, cseresznyével a tetején, s fehér bögrében kakaót. Először ivott kakaót. Milyen illatos, édes volt! Még most is érzi azt az édességet a nyelvén. Olyan finom kalácsot sem evett soha azelőtt. Hafa néni, mikor kenyeret sütött, mindig szakított a tésztából egy darabot, aszalt körtét tett a tetejére, amit előzőleg átfőzött, vagy lekvárral kente be, de olyan szép sárga kalácsot, pókháló-szerűt, cseresznyével a tetején, sohasem sütött. Titokban letörte a kalács felét, s hogy a tekintetes asszony észre ne vegye, gyorsan becsomagolta a fehér kendőbe, s elvitte Hala néninek. Il'ka árva volt, Hala néni nevelte. — Jó kalács, Ilka, igazad van, nagyon jó. Szedjél cseresznyét, sütök neked ugyanilyen Il'ka futott hátra a kertbe, fél kezével a koszorúcskát fogta a fején, a másikban a kosarat szorította. Azon a napon minden olyan gyönyörű volt, illatos és édes, egy pillanatra meg kellett állnia, körbepördülni, belehemperedni a fűbe és kacagni... Az alsó gallyakon még csak egy kicsit pirosodtak a cseresznyék, de minél magasabbra kapaszkodott, annál érettebbek voltak. S azon a napon könnyedén mászott egyik gallyról a másikra! Egyre feljebb. Észre sem vette, már a fa tetején volt. Ott érett a legédesebb cseresznye. 3elekapaszkodott egy vékony gallyba. A gallyacska valóban vékony volt, olyan vékony, hogy eltörött, amikor Ilka kicsiny, erős kezével maga felé hajlította . . .
