Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - Rácz Olivér: Szereted a fagylaltot? (elbeszélés)

— Nekem nem — mondta nyomatékosan. — De ezeknek a gyerekeknek — intett a lagylaltos felé — annál inkább ...

A Bobby elmosolyodott, még figyelmesebben a férfi arcába nézett.

— Ön ugyebár külföldi, uram?

A Bobby magas volt, vállas: negyven-negyvenöt év körüli lehetett, az arcvonásaiból ítélve olasz, spanyol, vagy latin-amerikai származék. Az „uram” szót minden alkalommal úgy biggyesztette hozzá a mondataihoz, kérdéseihez, mint valami előírt, de merőben fölösleges, hivatalos függeléket.

A kiképzésen nyilván következetesen a fejébe verték, hogy ezt kell mondania, de azóta talán önálló gondolatai támadtak, s a megszólításból amolyan kötelező, de vonakodva használt nyűg lett.

— Ugye külföldi, uram? — kérdezte a Bobby immár másodszor, de ezúttal sürgetőbb hangsúllyal.

— Svájci vagyok — vágta rá a férfi gondolkodás nélkül. Remélhetően a rendőr nem igazoltatja. Miért is tenné? És ha igen? Akkor mi van? Ha elkéri az útlevelét? Akkor

— majd kivágja magát valamivel.

De a rendőr nem kérte el az útlevelét; a sisakjához emelte a kezét, udvariasan tisztelgett Svájc előtt.

A kiáltás újra felharsant.

— Szereted a fagylaltot? ...

— Valami dolga akadt errefelé, uram? — kérdezte a rendőr, a messzi Svájcnak kijáró, illő tisztelettel, de leplezetlen kíváncsisággal.

— Nézzen oda — intett a férfi a fagylaltos felé.

A rendőr kelletlenül odapillantott.

— Mit tehetnék ellenük, uram? — kérdezte egykedvűen. — Nem merítik ki a garázdálkodás vagy a rendháborítás törvényben lefektetett meghatározásait — mondta szabatosan. — Ha előállíttatnám őket, a rendőrbíró bosszúsan kinevetne érte, uram.

—■ Esetleg elkergethetné őket — vélte a férfi.

— Gondolja, hogy engedelmeskednének, uram? — kérdezte a rendőr ártatlan képpeL Aztán, érezve, hogy ennyi mégsem elég — Svájc gazdag és fontos ország —, megmagyarázta: — Mire két lépéssel odébb mennék, újra összeverődnének, és akkor talán még vadabb dolgok következnének ... Ön valamelyik bizottság tagja, uram? — kérdezte gondterhelten.

A férfi nem válaszolt.

— A gyermekgondozó bizottság hivatala két utcával odébb van, uram ...

— És ők tehetnének valamit? — kérdezte a férfi fakó, színtelen hagon. Előre sejtette- a választ.

— Kötve hiszem, uram. Legfeljebb kiküldenének valakit, körülnézni... Az pedig bizonyára tőlem várná, hogy intézkedjem, uram.

Elgondolkozott, ellenségesen, tagadóan megrázta a fejét.

— Mindnyájukat úgysem tudnám bekísérni. A riadókészültséget sem hívhatom kir csúnyán lekapnának érte... Persze, ha ön közbelépne, akkor egészen más lenne a helyzet, uram — mondta a rendőr, s a hangjából mintha némi kétértelmű célzatosság és. irónia csendült volna ki.

— Igen? Miért? — kérdezte a férfi minden különösebb lelkesedés nélkül.

— Mert akkor bizonyára bántalmaznák önt — válaszolta a Bobby zavartalan nyugalommal, s úgy látszott, mintha titokban szórakoztatná az elképzelés —, és én kénytelen lennék habozás nélkül közbelépni, uram.

— Addig nem?

— Addig nem. Sajnálom, uram.

A férfi megpróbálta felingerelni.

— De úgy tudom, most nincsen iskolai szünet? ... Ezek a gyerekek pedig, úgy nézem,, még javarészt iskolás korúak, nem?

— Ez nem tartozik a hatáskörömbe, uram — válaszolta a rendőr változatlan nyugalommal. — Mellesleg, ha valaki megkérdezné őket, szemrebbenés nélkül azt válaszolnák, hogy ma nincsen tanítási napjuk. Ezer dologgal tudnák megokolni. Ha ugyan érdemesnek tartanák rá a kérdezősködőt... Ami pedig az iskolát illeti, tapasztalataim- szerint örülnek, ha nem látják őket... Az iskolának jelentenie kellene ugyan, rend