Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A világlátás és létezés drámája

/ csalogat, hív az árvaságra”, és szkeptikusan vetődik fel az utolsó lehetőség körvonala is: „marad egy perc egy sose látott, / utolsó öniróniára?” Az életet jelentő tér összeszűkül Az utolsó szoba című versben: „Túl korán túl későn ki tudja / megölte a perc ezt a verset is / a fák utánad szóltak még maradj / de előtted volt hívott a szoba / s magába zárt hogy többé ki se adjon.” Nincs már itt látványos elutasítás, nincs tiltakozás sem, csupán a zártságba való vonulás definitív ténye szabja meg a létirányultságot mint végső perspektívát. A beletörődés és a lemondás, a dolgok egyfajta feladása jelzi a passzivitást is, ami egyre inkább eluralkodik a lírikus magatartásán. A Tengerfenék betetőzi az előkészített drámai folyamatot — a végső elmúlás képzete szerves következménye az előző pesszimizmusnak és lemondásnak:

„Lassan hagy el a szó miként a hit kilépsz a versből még hunyorogva a csont-szivacsban dalok és méreg (...)”

Szinte a krisztusi helyzet tudatosodik a költőben: „Bár a tenyered átverő szög / nem rémít latolni nem késztet / látod az alkony színpadán / dőzsöl és motoz az enyészet.” A fuldoklás utáni befejezés, az áttetsző ébredés ellenére sem más, mint az agónia, a halálba merevülés képe:

„az alvó szájára tollpihe ragad mire fölébred kő lesz kődarab el nem mozdítja senki többé.”

A végkifejlet, a dráma ezzel az utolsó láncszemmel beteljesedik. Megrázó a kép, amivel a vers lezárul; nem térhetünk felette napirendre, mint ahogy általában nem tudjuk megszokni a halál érintéseit sem. A mozdulatlanságba merevülés a kihűlést, az élet megszűnését jelenti. Ennek tudatában hallgatjuk a költő szavát, tudatosíthatjuk az „árvaságot” és „csöndet”, biztató hitét, mely elveszőnek látszik és menekülését, melyet kiábrándultság és szenvedés övez. A költő világ- és valóságlátásának következményeként drámaivá válik a létezés és végső soron bekövetkezik a megsemmisülés.

5

Az intellektuális töltés és a lét iránti érzékenység benne van a költőben és a vers születésének pillanataiban ez belekerül a vers mélystruktúrájába is. így mondja el a költő azt, amiről nem bír hallgatni: a lét lehetőségeinek ingadozásairól, az őt körülvevő valóság rezdüléseiről. Teszi mindezt azért, hogy valamiképpen elősegítse a világ rendjének kialakulását, a vég nélküli és örökké változásban levő világunk tökéletesítését. A létünket analizáló és mérlegelő költőnek csak egyetlen nagy lehetősége marad: a törvény megfogalmazása, mely lehetővé teszi a rend létrejöttét, ha csak egy átmeneti állapot erejéig, egy pillanatra is. A csehszlovákiai magyar lírában témáikból és alkatukból is következően Bábi Tibor, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Tóth László költészetében fedezhetjük fel az elemi erejű törvényfogalmazó attitűd hatékony érvényesülését. Ogy tűnik, a folytatás és folytonosság lehetősége is benne rejlik Kövesdi Károly lírájában, egyelőre azonban csupán kiindulópontja lépcsőjén ragadva, mert nincs választott iránya, amerre ösvényt vágna. Kezdi azonban megérteni, hogy minden meneküléspróba csak ezzel az eredménnyel zárulhat: nincs menekülés. A meneküléspróbák lehetetlensége így határozott felismerést tükröz: „ital fejlövés szédület / a menekülés nem segít” lHallgató múzsák).

Nincsenek nagy versek a kötetben. Elsősorban azért, mert a versek sem egyenként, sem együtt tartalmilag nem állnak össze szintetizáló egységgé. A költő ugyanis a polarizált valóság ellentéteit (dialektikáját) nem villantja fel és ezáltal nem jelenik meg a dinamikus egyensúlykeresés sem, amely térben és időben a teljes emberré válás lehetőségeit jelenthetné az adott szituációban. Felvetődik a kérdés: az ilyen „forradalom”' lehetővé teszi-e az egyén számára, hogy a valósággal és világgal folytatott összetűzései után visszatérhessen önmagához? A fejlődés folyamatában, annak egy meghatározott fokán ugyanis mintegy visszatérés következik be a kiindulóponthoz, mintegy megismétlődnek annak egyes vonásai és tulajdonságai, de már új, magasabb szinten. A világ megismerésének és tudatos megváltoztatásának is egyik alapvető elve az újabb és újabb minőségek kialakulása és létrehozása, melynek feltételei tudatos emberi beavatkozás révén kedvezőbbé és gyorsabbá válnak.

Kövesdi még nem mindig sejti meg az élet dialektikáját, nem latja a kétértelműséget.