Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - LÁTÓHATÁR - Ján Jonáš: Csend (elbeszélés)

hegy tövében kellene lenniük. Találok egyet és felrobbantom. Akkor majd hisznek ne­kem. Sem a Mižo apja, sem a Mikoláé nem lehetne tűzszerész. Mindkettő fél. Nagyapó is mondta, hogy gyávák. Azt szokta mondogatni, hogy a mai férfiak nem is igazi férfiak. Olyan nevetséges ... Nagyanyó nem tudja, hogyan mondja meg, hogy édesanyám férj­hez megy. Mosakodni zavar. Nagyapó ... Eh, mit nagyapó! Ö legszívesebben jól ellátná a bajomat a nadrágszíjjal, vagy valamilyen munkára fogna, csak ne legyek a szeme előtt. Hallottam a kamrából, amint nagyanyó megparancsolta neki: „Hrico, meg kell hogy mondjad a gyereknek ... Meg kell...” Hricónak szólította. Csak néha szólítja így, kivált ha temetésre vagy esküvőre mennek. Vagy ha kislibát készül venni nagyanyó, amit nagyapó minden évben megtilt neki. Nagyapó görbén néz rám, és kifogásokat keres, hogyan tűnhetne el az udvarról. Sze­retném a fülébe súgni: Nagyapó, de hiszen én már régen tudom. Ha... ha ... Isten bi­zony! Mižo mondta az iskolában: — Anyádnak vőlegénye van! — Azonnal megtéptem a fülét, ő meg viszonzásul beleharapott az ujjamba. A tanító elvtárs mindketőnket a sza- márpadba ültetett. Mi voltunk az iskola szégyene. — Julkánk hozta a hírt a városból, tudd meg! Hiába verekszel. Anyád férjhez megy. Azért is férjhez megy! — vonyította Mižo. Egyenesen megkérdeztem anyámat. Azt vála­szolta, nem tudni még. Ö sem különb, mint a többiek! Régen tudni már azt. Ha más­képp volna, elnevetné magát. De nem nevetett. Nagyapó minden alkalommal megviccelte néma Vasiľt. Egy koronát adott neki a háj- vágásért, és nyomban figyelmeztette, nehogy rögvest berúgjon rajta. Most nem viccélte meg Vasiľt. Fordítva ült a széken. Nagyapó fehér haja messzire repkedett a masinától. Nagyanyó kiszedte a kemencéből a gyömbéres kalácsot. Még nem sült át, s most várhatok estig. Amikor rendesen átsül, mindjárt ad belőle. A Čučko itt ül velem szemben, és bámul rám. Mintha azt kérdezné: — No mi lesz? Megyünk? ... Nem megyünk? ... Nem megyünk sehová, Čučko. Anyuka már nem fél többé megtenni az utat az isten­verte hársfától ide, a nyeregbe. — Pfuj, a dög! Itt lábatlankodik. Nemhogy eltűnne a bódéjába! — kiabál nagyanyó Čučkóra, mintha bizony az útjában lenne. De Čučkónak eszében sincs, elfutni, fejét a földre fekteti, mert már kiszámolta, hogy most kellene indulnunk az istenverte hárs­fához. Ebéd óta egy lapos békakövet hurcol a pofájában, azzal játszik. Máskor ebben az időben már rég ereszkedünk alá a hegyoldalon, bújócskázva. Ma ebből semmi sem lesz. Valaki jön hozzánk. Mit tudod azt te, Čučko?! Szóval, nem ilyennek képzeltem. Az én apám biztosan egészen más volt. Ez még tűz­szerész sem lehetne. Nincs rajta az égvilágon semmi különös. Mikola apjának a fél kezén négy ujja hiányzik. Levágta a fűrész. És Mižo apjának legalább nyavalyatörése van. Egyszóval ilyen apára semmi szükségem. Minden ujja megvan. Sántítani sem sántít. Legalább hasonló sebhely volna az arcán, mint Mitro bácsinak van. Az a szavajárása, hogy — nemde. Nemde. Nemde, össze sem hasonlítható a Mikolka apjával, aki minden második szó után azt mondja — normális. Öt évig Ostraván dolgo­zott. Amíg a házuk fel nem épült. S ez még nem minden. Szemüveget visel! Nálunk a nyeregben senki sem hord szemüveget. S azt sem mondják, hogy — nemde. Csokoládéval ajándékozott meg. Valódival. És vízipisztollyal. Nagyanyó a kötényével törölgette a székeket. Mintha bizony por volna nálunk. Čučko — a gonosz — csodál­kozva nézi. Várj, majd a farkadra lépek, nagyapó pedig megkerget! Nézze meg az ember, tűri, hogy a füle tövét vakargassa! És még a kezét is megnyalogatja! Nagyapó úgy szólítja: maga. Micsoda dolog! Itt fönn a nyeregben, de lenn a völgy­ben sem szólít nagyapó senkit magának. A tanító elvtársat is — igaz, nem szemtől szembe — csak tanítónak hívja. És kész. Az útmérő mérnököket magázta ugyan, de azok teljesen idegen emberek voltak, és hamarosan továbbálltak. Nagyapónak mindenki vagy „te”, vagy „senkiházi”! S lám, őt magázza nagyapói Megivott egy pohárka boróka- pálinkát, s még csak nem is krákogott. Édesanyám a fejemet simogatja. Furcsán nedves a tenyere. Azelőtt soha nem volt ilyen a keze. Egyáltalán, most nem olyan, mint máskor. Meg nem tudom fogalmazni.

Next

/
Thumbnails
Contents