Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A világlátás és létezés drámája
A VILÁGLÁTÁS ÉS LÉTEZÉS DRÁMÁJA Alabán Ferenc i A költők úgyszólván soha nem mondták: jó, amint van; legyen, amint van. Mint a legérzékenyebb embereket, őket ösztökélik a legéberebb igények, őket serkentik és emésztik a legnagyobb vágyak; sosem voltak elégedettek, sem a saját életükkel, sem azzal, amit a körülöttük élők éltek és élnek. Mindig mást akartak és akarnak elérni, valami többet, valami magasabb szinten élhető életet. A költészetet ily módon az a törekvés jellemzi, hogy jelenvalóvá tegye „az igazi életet”, s ennek érdekében hozzáalkalmazza az embert a világhoz és a világot az emberhez. Mindkettőt kutatja tehát. A költő kutatja a világot, környezetét, kísérletezik vele, tisztán akar látni benne, úgy is mondhatjuk, magára akarja eszméltetni. S ennek a szembesítésnek az eredményeivel gazdagodva formálja ki az ember körvonalait: az emberét, akit a világ hozott létre. Másrészt: a többre és a jobbra való igény, az a mód, ahogy a világban és társadalomban való helyzetét mintegy sűrítve átéli, elégedetlensége, világismerete, s az arra vonatkozó megállapításai arra késztetik a költőt, hogy a világot is az emberhez alkalmazza, alakítsa. Hogy megvalósuljon az a többlet, amire vágyik, a költő végül is természetszerűen nemcsak az életet akarja megváltoztatni, hanem meg akarja formálni a világot is (ha egyszer elismeri, hogy a világ megváltoztatható!). Képletesen úgy is mondhatnánk, hogy a költő a világból meríti az alapanyagot, amelyből költészetét alkotja meg, s amit aztán mint kovászt visszaad a világnak, hogy aktívan munkálkodjék benne. (Rossz úton jár a költő, ha elszigeteli magát a valóság bármely részétől is, ha a realitásnak csak valamely kiválasztott területére korlátozza kutatásait, és bármit is kirekeszt látószögéből. Ugyanolyan egyoldalúság és eltévelyedés ez például, mint mikor a költő elvonatkoztat a korától, vagy ha ki akarja vonni magát képzelgései és ösztönzései alól.) Napjaink világa és társadalma sem kivétel a költői „beavatkozások” lehetőségei alól, s így napjaink költői sem lehetnek kivételek elődeikhez képest, mert elkötelezettjei világunknak, társadalmunknak és ha annak jobbá tételén fáradoznak, teszik azt azért is, hogy a költeményt mint az ember és a világ tükörképét mindenki magáévá tehesse, hogy mindenki képessé (Kövesdi Károly: Ejféli elégia]
