Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)
szetben. Ez a téma mind mélységében, mind szélességében szinte kimeríthetetlen, az alkotóknak még sok nemzedéke fog vele viaskodni. Éppen ezért nagyon becsületesen kell hozzálátni az ilyen munkához... És talán mégis „a katonáról” szól majd ez a film, aki közel áll majd Vaszilij Tyorkinhoz. Valóban népi jellemek kelnek életre benne. Nem szeretnék idő előtt buktatókról beszélni az eredményt és a nézők reagálását illetően, de Bondarcsuk, a rendező nagy erőfeszítéseket tesz, mindent meg akar csinálni, ami tőle telik. És tőle sok függ. Ha egy sablon rabjává válik, ha sematikusan oldja meg az alkotói problémákat, nem születhet keze nyomán jó alkotás. Ebben a műben intenzíven kell gondolkodni és elmélkedni a hősiességről, a nép leikéről és jelleméről. A legjobb emberek hősök lettek, mert tudatában voltak kötelességüknek, miként a nemzeti tragédia méreteinek is. Bondarcsuk egyike volt a harcosoknak, látott foglyokat, harcolt a frontokon, a háborút saját tapasztalataiból ismeri. Ezért is igyekszik igaz képet nyújtani róla. (1974) A NAGY ELHATÁROZÁS Engem magamat is nyugtalanít, hová lett Suksin, az író. Mindinkább ez a legfontosabb kérdés számomra. Nem tehetem félre ezt a problémát, mert még szüntelenül nyomaszt. Főként nem a Solohovnál tett látogatás után. Állandóan az jár az eszemben, hogyan él ő. Bölcs koponya, nagy nyugalomban és háborítatlanul él Vesenszkajában. Él és gondolkodik, távol a főváros zajától, hajszájától. A mi moszkvai munkanapjaink feszültségben telnek el, minden nyulat meg akarunk fogni. És este, amikor az ember számba veszi, mit végzett egész nap, milyen nyomokat hagyott maga után — egyenesen az iszonyat kerülgeti. Az élet rohan, egy újabb nap telt el haszontalanul. Járkálunk valami körül, ami lehet, a legfontosabb, de nem vagyunk képesek nyugodtan gondolkodni és dolgozni. Semmi újat sem mondok, régi problémák ezek. Ha megadjuk magunkat a ragályos vágynak, hogy megörökítsük a pillanatot, nem jutunk messzire. Most látom, hogy Mihail Solohov magába sűrítette ezeket az ismereteket, átalakította életté. Dolgozni kell! Ki kell törtni a banális rohanás örvényéből. Ha tíz elbeszéléssel többet írok, életem értékeinek számítanak majd! Azonkívül, hogy egyszerűen meg kell őket írni, az a kérdés is igencsak fontos, hogy milyen művészi színvonalon leszek képes megírni őket. Oroszországban okos emberek is vannak! Vologdában él Vaszilij Belov író. Ű általában a céltábla közepébe talál: mindig nagy irodalmi babérokat „lő ki” magának. Én pedig pazarlóm, aprópénzre váltom az életemet a fővárosban, és a végén üres kézzel maradok. Nem, nem szabad már tovább szétforgácsolnom magamat! A Mihail Solohovnál tett látogatásom után jutottam erre az elhatározásra, és nem akarok elállni tőle. Belov Vologdában dolgozik, Solohov Vesenszkajából bölcsen szemlélődik... Köszönöm nekik, hogy felnyitották a szememet! Ami az írói magatartást illeti, úgy vélem, hogy az alkotónak mély és egészséges ítélettel kell rendelkeznie az emberi személyiségről, de nincs joga senkire se rákényszeríteni normaként a saját meggyőződését. Mindannyian nagyon elfogultak és szubjektivek vagyunk. Időnként még a kiváló író is zűrzavart okozhat az ember fejében művészi „felfedezéseivel”, olyannyira, hogy még maga is rosszul fogja érezni tőle magát... Az írói mesterség, az alkotóműhelyek — ezek igazán szerfölött bizalmas szférák! Nem akarok beszélni az irodalmi Olümposzról, a legkedveltebb szerzőimről. Nem szerencsés, ha elfogult kijelentéseket tesz az ember, nincs hozzá joga, hogy rákényszerítse másokra saját szubjektív szemléletét, ez nem volna becsületes. Mindig elkerülöm az olyan vallomásokat, amelyekben az egyéni munkáról s az alkotófolyamat során az íróban lejátszódó belső történésekről van szó. Viszonylag későn léptem az irodalomba és általában a művészet világába. Meglehetősen hiányos ismeretekkel érkeztem faluról Moszkvába. Számomra a művészet mindig az emberi szellem megnyilatkozása volt. Az írókat más világból való prófétáknak tartottam. És egyszerre a körükben találtam magamat. Azelőtt egészen más volt az életem — szürke, unalmas, szokványos. Ogy véltem, hogy véletlenszereűn és méltatlanul va-
