Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Kiss Péntek József: Az alma (novella)
letlenszerűen került az áldozatok halotti levelének megfelelő rovatába: vérhas, szívbaj, tüdőgyulladás... A nő a barakk bejárati ajtajában állt. Közönyt színlelve vette át az aktacsomagot; ilyen magas létszámú szállítmányt még egyszer sem likvidáltak ebben a kórházbarakkban. Ekkor egy hatéves kislány, akinek még ma is emlékszik a nevére, odalépett hozzájuk. Kezében szép piros almát tartott. Megállt a szinte még suhanc tiszt előtt: — Bácsi — mondta, és csöpp kezével a tiszt felé nyújtotta az almát —, kérlek, küldd ide az anyukámat. A tiszt dermedten várt egy pillanatig, mint akit találat ért, aztán éles hangon ordítani kezdett. Mint egy megveszekedett állat. Lábánál fogva megragadta a gyereket, majd undorának teljes erejével falhoz vágta. A kis halott szétroncsolódott, véres fejjel terült el a földön. Az alma messzire gurult apró kezéből. A nő úgy érezte, mintha az egész világ megdermedt volna körülötte ... — Maga meg törölje le onnan azt az izétl — ordított rá a feldühödött hóhér, s a fal felé bökött a kezével. Szédelegve támaszkodott a falnak. A gyerekek sikoltoztak, nagy zűrzavar támadt. Igyekezett erőt venni magán, mert tudta, hogy ha túlságosan látható lesz rajta, mit érez, könnyen a várakozó gyerekek sorsára juthat. Ekkor előjött a lágerorvos is: — Magának mi baja?! — mordult rá. Hisz csak egy zsidó voltl Két ápoló jött, elvitték a holttestet. Hogy a lágerorvosnak hogyan sikerült elcsitíta- nia a jajveszékelő gyerekeket, máig is rejtély előtte. Arra emlékszik csak, hogy a tiszt szó nélkül a kerékpárjára pattant, és elkerekezett. A nő betámolygott az irodába, és papírt fűzött a gépbe, mert gyors és pontos munkát követeltek tőlük, barakkírnokoktól. Olyan ember volt, aki deportálta az ellenségeit és ez nem volt kellemes ... Hitler százszázalékosan rasszista volt... A nő is egy szállítmánnyal került ide. Amikor kihajtották őket a marhavagonból, az éjszaka kellős közepén, hatalmas fényszórók kereszttüzében álltak a dermesztő lengyel éjszakában. Persze fogalmuk sem volt, hol vannak. Aztán a rámpához kerültek, ahol a szelektálás folyt. Egy tiszt — akkor még egészen humánus taglejtéssel — kiabált a szócsőbe: — Fáradtak, gyöngélkedők, balra kilépni! Akinek pihenésre van szüksége, az is balra! Ekkor tette meg a halálos ítéletet jelentő lépést az édesanyja, nevelőapja és nővére, aki kéthónapos kisfiát, Péterkét tartotta a karján. A sógora vele együtt a sorban maradt. így menekültek meg az azonnali gázhaláltól. (A sógora később öngyilkos lett a lágerben. Egy fogolytól hallotta a hírt, akit itt kezeltek a barakkórházban.) A nőt a ruharaktárba osztották be ideiglenesen, mert érettségije volt. Egyszer bement oda egy tiszt, akit azóta nem is látott, és szólt, hogy akinek gyors- és gépírói oklevele van, az emelje fel a kezét. Az ember itt sohasem tudhatta, mikor javíthat önmaga helyzetén, és mikor vét a puszta léte ellen, ha egy-egy ehhez hasonló „felhívásra” jelentkezik. A nő akkor úgy érezte, jelentkeznie kell. Így lett a tizenegyes kórházbarakk egyetlen női írnoka. Most már aránylag elviselhető lett az élelmezése, és itt legalább rendesen tisztálkodhatott és ágyban alhatott. Ezekért a földi javakért viszont embertelen idegi megpróbáltatásokkal kellett fizetni. Természetes, hogy mindig pontos munkát kellett végezni, mert ha az ember néhányszor hibát vétett vagy kegyes csaláson kapták, egyszerűen bejelentették, hogy „átvezényelve”. Ez annyit jelentett, hogy munkatáborba kerül, vagy lelke egyenesen a krematórium kéményén át távozik — ahogy az SS-hóhé- rok szokták mondani — ebből a halálgyárból. Hitler nagyratörő volt, ennyi az egész ... Másfél óra alatt végzett a halotti jelentések űrlapjainak kitöltésével, de várt kicsit, hiszen az áldozatok fele még az udvaron várakozott. A halotti bizonyítványokat pedig csak a „kezelés” végrehajtása után kellett átadni a barakkorvosnak, hogy kézjegyével hitelesítse azokat.
