Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
— Kár. Szívesen ettem volna egy forró levest... A tula] úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Néhány perc múlva csinos, svájci népviseletbe öltözött, fehér köténykés fiatal leányzó sietett szaporán az asztaluk felé, jókora tálcával a kezében. Kis tálalóasztalra helyezte a tálcát, fonott kosárkában friss kenyeret tett az asztal közepére. Aztán párolgó csészét helyezett az asszony elé. — A tulaj küldött egy csésze bouillont a hölgynek — mondta sugárzó arccal. Az asszony hálásan, boldogan mosolygott. Nem szerette a bouillont. Belebuggyantott tojássárgájával meg éppen nem. — De előétellel, aperitiffel nem szolgálhatunk. Vacsorát csak kilencig szolgálunk fel — mondta a leányzó sajnálkozva. — Sört vagy bort parancsolnak? — Merci — mondta a férfi meghatottan. — Köszönjük. Mondja meg a tulajnak, hogy nagyon köszönjük. Mondja meg a tulajnak — elhallgatott, mert a leányzó az orra elé helyezte az illatos borjúsültet. *— Mondja meg a tulajnak, hogy... merci... — Tulajdonképpen miért merci? — kérdezte az asszony, végezve a levesével. — Miért merci, ha egyszer németül beszélnek? Meglátszott rajta, hogy a kérdés már régebben nyugtalanítja, s a férfi ennek megfelelő komolysággal válaszolt: — Ez itten német kanton. Itt német ajkú svájciak élnek. De nem használják a dan- két. Nyilván a francia ajkú svájciaktól vették át a mercit. Bizonyára rokonszenvük jeléül. Elhallgatott, mert az asszony furcsa pillantást vetett rá. A rokonszenvnek egyéb jeléről ugyanis mind ez idáig nem volt tudomásuk, ami a svájci németeket és franciákat illeti, sőt az volt az érzésük, s ez kurta svájci napjaik alatt egyre csak erősödött bennük, hogy a Svájc lakosságát alkotó németek, franciák, olaszok és a nagyon gyér számban megmaradt rétorománok finoman, de kitartóan marakszanak egymás között. És főképpen egymás ellen. Merci. Az asszony meghagyott egy darabot a sültjéből; mielőtt fizettek, titokban papírszalvétába csomagolta. Amikor újra beültek a kocsiba, kedveskedve megkínálta vele a kutyát. — Egyél, kutyus ... Egyél már végre .. . Finom. Edd meg szépen ... A kutya komoran, felületesen megszimatolta a húsdarabot, aztán kelletlenül elfordította a fejét. — Egyél, kutyus — suttogta az asszony tanácstalanul. —* Kiskutyám... Légy jó kis- kutyus: edd meg szépen a husikát... Edd meg, Dórikám ... A kutyának Thora volt a neve: ezt is a nyakörvén fityegő érmek egyike árulta el, a születési adataival egyetemben. Örökbefogadásakor a név, közös elhatározással, Dórára változott. A kutya hallgatott rá: valahányszor a nevét hallotta, bágyadtan, szomorúan felpillantott. Sőt, már az is előfordult, hogy ha az asszony a kocsin kívül, a szabadban, távolabbról szólítgatta, a kutya lassan odaballagott hozzá, a lába elé heve- redett. Lehunyta a szemét, a homlokát ráncolta. Ételhez azonban nem nyúlt. Útban az olasz tavak felé az asszony hátraült a kutyával, az ölébe vonta a fejét, órák hosszat halkan, kedveskedve beszélt hozzá. Olykor még dúdolt is a fülébe; egyszerű, dallamos kis gyerekdalokat. „Lánc, lánc, eszterlánc” ... „Bújj, bújj, zöld ág” ... A kutya a Lago di Garda előtt — ez a „Körben áll egy kislányka” kezdetű dal alatt történt — felemelte a fejét, aztán lassan, mocorogva, a két első lábával is befészkelte magát az asszony ölébe. Délután, a Garda-tónál fogadta el az asszony kezéből az első, szerény falatokat: néhány szelet mortadellát, egy darabka májpástétomos kenyeret. Az asszony majdnem könnyekre fakadt a boldogságtól. A férfi a két tenyere közé fogta a kutya változatlanul elbűvölően gondterhelt fejét, s percekig bölömbikát játszott vele. A kutya tűrte. így történt, hogy amikor este, visszatérve a hajdani római fürdők romjaitól és Catullus híres grottáitól, Sirmionéban vacsoráztak, a középkori Scaliger-vár alatt, egy ódon kis trattoria kerthelyiségében, az asszony bátortalanul megkérdezte a fürge, fiatal pincérlánytól: — Ha nem haragszik... kaphatnánk valamit a kutya számára? A lány az asztal alá pillantott.
