Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
beállítva, s a helyzethez mérten azokat sem kedvelte különösebben. — Megsérült a kutyája? A kapitány kedvetlenül, komoran elmosolyodott. Aztán a korláthoz kötözött, még egyre szűkölő állat felé intett. — A halott németek kutyáját — magyarázta. — Azt, ott... A gazdáit már elszállították. Már ami megmaradt belőlük... Az elsők között voltak. Nem emlékszik? Az ott az ő kutyájuk. Most gazdátlan. Az orvos végre megértette, miről van szó, de így sem érdekelte az ügy különösebben. Felületesen végigmérte a férfit. Aztán udvarias közönnyel megjegyezte: — Bizonyára valamelyik álatvédő egyesület tagja, igaz? S mert a férfi nem válaszolt, az orvos újra a kapitányhoz fordult: — Nem ért németül a tag? És mihez akar kezdeni a kutyával? Ki ez? Milyen nyelven beszél? — Beszélek németül — szólalt meg a férfi sietve, mert az orvos hangjából határozottan leplezetlen gyanakvás érződött ki. — Szeretnék gondoskodni az állatról — mondta kitérően. — Elnézést — mondta az orvos zavartan. — Értem. A kutyáról — mondta, és felületesen a kutya irányába pillantott. Ekkor az egyik mentőautó felől két kurta, figyelmeztető kürtölés hallatszott. Nyilván az orvosra vártak. Az orvos az autó felé fordult, intett. — Nos, én megyek, kapitány ... Aztán önkéntelenül még egyszer a férfire, majd a változatlanul szűkölő kutya felé pillantott. — A kutyáról — mormogta fáradtan. — Nem is rossz ötlet... Kár lenne szegény állatért. De nem hiszem, hogy könnyű dolga lesz vele — ismételte meg tudtán kívül a rendőrtiszt előbbi szavait. — Mindenesetre próbálja meg — kiáltotta, már elmenőben. A férfinak ettől merész ötlete támadt. Az orvos után sietett. — Nem adhatna neki valamit, doktor úr? — kérdezte bátortalanul. — Ügy értem: valami nyugtatót... Az orvos megtorpant, sértődötten rápillantott. — Nem vagyok állatorvos — mondta elutasítóan. De aztán újra a korlát felé fordult, ismételten szemügyre vette a kutyát, bólintott. — Szép kutya — állapította meg másodszor is, tárgyilagosan. — Nekem is van kutyám — mondta, immár enyhültebb hangon. — Sajnálom... Viszont valamit megpróbálhatunk — mondta hirtelen támadt érdeklődéssel, és a közelebb ácsorgó segédrendőrhöz fordult: — Próbáljon előkeríteni a roncsból valami ruhadarabot. Tudja, melyik roncsról van szó? — S a segédrendőr válaszát meg sem várva, türelmetlenül rászólt: — De siessen, mert várnak! Még_ az embereknek is szükségük lehet rám — mondta nyomatékosan. — Valami ruhafélét. Lehetőleg az asszonyét. Gondolja, hogy maradt ott valami? — Megnézhetem — mondta a segédrendőr, és elsietett. Néhány perc múlva diadalmasan jött vissza, egy kötött, fehér pulóvert lobogtatva a kezében. — Ez az! — mondta az orvos elégedetten. — Gyerünk! Szapora léptekkel megindult a kutya felé. A rendőrtiszt, immár a semleges szemlélődő szerepében, érdeklődve követte őket. A kutya boldog szűköléssel vetette rá magát a pulóverre. Belefúrta az orrát, a homlokán még mélyebbek lettek a jellegzetes, gondterhelt ráncok. Önfeledten, odaadóan szimatolta az ismerős illatokat. Felváltva ujjongott a boldogságtól és nyüszített a fájdalomtól. Amikor eloldották a korláttól, engedelmesen, fel-felcsaholva követte a pulóvert lobogtató kezet, reménykedő szimatolással ballagott utána, egészen a férfi kocsijáig. A kocsi előtt megtorpant, néhány lépést bizalmatlanul, csalódottan hátrált, de aztán ellenállás nélkül beugrott az ajtón a fehér pulóver után. És most itt ült a kocsiban, a határon, és meglátszott rajta, mennyire aggódik a sorsa miatt. A homlokát ráncolta és nyugtalanul szimatolt. A vámtiszt időközben, egy kurta bocsánatkérést mormolva, elballagott: két olasz kocsi gördült be a vámhoz, azoknak az utasaival társalgóit.
