Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
végig a már megtisztított, felszabadult szélső sávon. Látszott, amint távolabb a szabaddá tett szükségátjáróra kanyarodva visszafordulnak, és szirénázva megindulnak Raron irányába. A másik két útsávról akkor kezdték felszedni, összegyűjteni, az útpadka szélére hordani a szétszóródott holmikat, ruhadarabokat. A férfi borongósan, megigézetten szemlélődött. Ekkor valaki megérintette a vállát. Az egyik karszalagos segédrendőr volt. — Üljön vissza a kocsijába, uram — mondta rekedten. — Nemsokára felszabadítjuk a sztrádát: akkor majd folytathatják az útjukat. De most akadályozzák a munkánkat. Üljön vissza a kocsijába, uram ... Ez már egy másik férfinek szólt — időközben utasítást kaphattak, mert akkor már három-négy karszalagos segédrendőr terelgette hátra a szájtátókat a kocsijaikhoz. A férfi engedelmesen sarkon fordult, közben gépiesen a zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő. Ekkor ismét megérintették a karját. Az előbbi segédrendőr volt. A férfi azt hitte, a cigaretta miatt, de a segédrendőr is meggyújtatlan cigarettát tartott a kezében; a szájához emelte. — Megengedi, uram? — kérdezte rekedten. — Valahol elhagytam az öngyújtómat. Kieshetett a zsebemből, amikor a sebesültekért hajlongtunk — intett fáradtan a háta mögé. A férfi tüzet adott neki. — Merci — mondta a segédrendőr rekedten. — És most ha lenne szíves ön is visszamenni a kocsijához, uram ... — Természetesen — mondta a férfi, de az első lépés után riadtan megtorpant. Közvetlen közelről keserves, elfojtott, szívtépő gyereksírás hangzott fel. Vékonyan a magasba sikító, éles, el-elcsukló sírás volt; már nem is gyereksírásnak hatott, hanem valami végsőkig megszorult, kétségbeesett állat kínlódó szűkölésének. — Hol sír ez a szerencsétlen gyerek? — kérdezte a férfi, tanácstalanul körülnézve. — Nem gyerek, uram — mondta a segédrendőr komor, sötét mosollyal. — Kutya. A férfi akkor pillantotta meg az útpadkán ülő, egész testében remegő kutyát. A kutyát, az emberektől távolabb, egy nyakörvére hurkolt madzaggal a sztráda korlátjához kötözték, bizonyára azért, hogy ne zavarja az embereket a mentés munkálataiban. Erre a jelek szerint szükség is volt, mert a kutya most is egyre fel-felpattant ültéből, fejét magasba tartva szűkölt, a nyakával, egész testével a vastag kötözőmadzagot rángatta. Szép, ápolt, fiatal kutya volt. Bársonyos szőrű, sötét zsemleszínű dán dog. — Kié? — kérdezte a férfi szánakozva. — Most már senkié, uram — mondta a segédrendőr sötéten. — Egy német házaspáré volt — mondta komoran. — Mind a ketten halottak. A kutya a hátsó ülésen ült: a szőre szála sem görbült. Amikor a kocsi felhemperedett (legalább háromszor átperdült, aztán a hátán robbant neki a korlátnak), a kutya kiugorhatott a porrá zúzódott ablakon. Hallott már ilyet, uram? — kérdezte a segédrendőr, mélységes bámulattal fordítva a fejét a kutya felé. — Kénytelenek voltunk megkötni, mert ki akarta kaparni a gazdáit a kocsi alól. Olyan volt, mintha az ördög szállta volna meg. Azóta egyfolytában vinnyog és reszket szegény dög... Pedig szép kutya. Fajkutya lehet — vélte fáradtan. — Szegény dög... — És most mihez kezdenek vele? — Mit tudom én? ... Mihez kezdenénk? A legokosabb lenne nyomban agyonlőni... Minek kínlódjék szegény?... Lehet, hogy beviszik valami állatmenhelyre. Vagy a sin- térhez... És most, ha szabad kérnem, uram... — mondta sürgetően, a háttérben vesztegelő kocsisor felé intve. — Jöjjön, uram. De a férfi megállította. — Mondja — kérdezte a kutya felé pillantva —, biztos, hogy menhelyre viszik? — Honnan tudhatnám, uram? Lehet, hogy kiirtják ... A menhelyeken annyi a gazdátlan kutya, hogy nem tudnak mihez kezdeni velük ... — De ez egy értékes kutya — mondta a férfi izgatottan. — Kár lenne érte... Mondja — ragadta meg egy váratlan gondolattól megkapva a segédrendőr karját —, nem vi- hetném el? Magammal?
