Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
svájci—olasz határon a kutya sem törődött a kutyával. A kocsiba be sem pillantottak. A svájciak jóformán menet közben ütötték bele a kilépési bélyegzőt az útlevelükbe; az olaszok még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy a bélyegzőhöz nyúljanak. Hanyagul intettek: Tovább... Ne tartsák fel az utánuk jövőket... Subito, subito — gyorsan, gyorsan ... Az olasz—jugoszláv határon sem törődtek velük. Csak itt és most, amikor már hazatérőben voltak, fedezte fel a vámtiszt szeme a kutyát, amint ott ült, szelíd-egykedvűen az asszony lába mellett, a hátsó ülés előtt. Az asszony a határ előtt ült hátra a kutyával; úgy vélte, így kevésbé lesz feltűnő. Az asszony izgult a kutya miatt. A néhány nap alatt, amióta velük volt, nagyon megszerette. Éppen ezért, amikor hátra ült vele, minden eshetőségre készen előszedte a kézitáskájából a Liechtensteinben vásárolt apró kolompot, s játékosan rázogatta a kutya orra előtt. Játékosan és óvatosan: hogy a vámtiszt észre ne vegye. „Itt van. Hallgasd: ugye, milyen szépen kolompol?...” A kutya áhítattal, feszült figyelemmel hallgatta. Ismeretlen okokból nagyon megkedvelte az igazi, nagy tehénkolompokat utánzó, szép, piros nyakszíjra erősített apró csecsebecsét. Mikor a kolompot vásárolták, a kutya még nem volt velük. Liechtensteinben — fővárosa Vaduz, s a fejedelemségnek körülbelül annyi a lakosa, mint amennyi a mi lakótelepünknek otthon, magyarázta a férfi az asszonynak, hajdani iskolai ismereteit felidézve — csak azért álltak meg, útban Lago Maggiore, a Lago di Garda és a tenger felé, Svájcon át, hogy egy ezüst tehénkolompot vásároljanak. Liechtenstein a legkülönfélébb nemes és közönséges fémekből készült és a legkülönfélébb nagyságokban előállított tehénkolompjaiból és a levélbélyegeiből él. „Hallgasd és légy csendben. Meg se mukkanj!” — suttogta az asszony a kis kolompot csilingeltetve. De a vámtiszt bekukkantott a kocsiba; egyből kiszúrta a kutyát. Pech. No meg az is baj volt, hogy üres volt a határátkelőhely. A szomszédos sávban egy teherkocsi papírjait vizsgálgatta egy vámos meg egy útlevél—ellenőrző altiszt; az ő sávjuk teljesen kihalt volt ezen a sugaras szeptember végi napon, a késő délelőtti órákban. A nyári szabadságok már befejeződtek, a szokásos reggeli forgalom már lebonyolódott; a vámtiszt egy magányos pádon üldögélt a vámhivatal épülete előtt, és egykedvűen falatozott. Házi kolbászt, kenyeret. Az útlevélvizsgálattal nem volt baj: egy álmos szemű fiatal legény húsz másodperc alatt végzett velük. De aztán a vámosra került a sor. A vámos unottan bekattintotta a bicskáját, gondosan papirosba tekergette a kolbászt, kenyeret, s ráérősen a kocsihoz ballagott. A férfi kiszállt a kocsiból, szolgálatkészen a csomagtartóhoz lépett: elterelő hadmozdulatnak szánta. De a vámtiszt hanyagul legyintett: nem szükséges. — Hol jártak? — kérdezte csak úgy, kötelességszerűen. A férfi nagyot kanyarintott a karjával a hátuk mögött hagyott messzeségek felé. — Mindenütt. Ausztrián, Liechtensteinen, Svájcon át Olaszországban, aztán Jugoszláviában horgonyoztunk le. A tengernél. — Jó idejük volt — vélte a vámos jóakaratúan. — A tengernél is ilyen szép volt az idő? — Végig — mondta a férfi. — Három álló hétig alig láttunk felhőt. Szerencsénk volt. A vámos bólintott. De azért mégis bekukkantott a kocsiba. Pech. — Fajtiszta kutya ez — magyarázta a férfi konokul. — És egészen fiatal. Alig egyéves. Ott áll az érmén — intett a kutya nyakörve felé. — És minden védőoltáson átesett. Adót is fizet. Olvassa el. Németországban anyakönyvezték, oltották. Egészséges kutya. Nézze meg, mi minden fityeg a nyakán. Ha az apósomnak valaha ilyen igazolásai lettek volna, sohasem hurcolták volna el Auschwitzba. A Ká Zetbe — mondta a férfi halkan, hogy az asszony ne hallja. De az asszony nem figyelt oda: a kutyát simogtta, megnyugtatóan, lágyan veregette a hátát, föléje hajolt, halk becéző szavakat suttogott a fülébe.
