Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Zs. Nagy Lajos: Éjféli rapszódia (vers)
Meg arra: „Csipkebokor vagyok, nem égek el.“ Azután: „Legyek, mint Róma, tűzvész martaléka! Nem baj. Felépülök.“ Erre gondol, de a fülében riadó van, légvédelmi szirénák visítoznak már hosszú évek óta. III Nem bízhatja magát most rímre, versütemre, eltévedhetne Szőce erdejében. Inkább a fákat nézi, lombos emlékeit, s a fák tövén a sokéves avart. Innen behunyt szemmel is eltalálna akárhová, tapogatózva a tölgyek törzsein. Eljutna Afrikába, gombát vinne az éhezőknek, vadkankalint a Hawai-szigetekre. Ez volt a kezdet: Szőce, Karikás, akácvirággal, lombbal ékes. Maradni kell még egy kicsit: megkeresni a régi forrást, s a piócákat a zöldes pocsolyában. IV Hová repült a hatalmas eperfa a karikási háztetők fölül? A zengő kovácsműhelyből hová tűnt a tűz, a vas, a szén és a kovács? Hová lettek a zörgő szekerek s a kis cséplőgép summáslányai? A gémeskút, a járgánycsattogás s az öreg kondás csámpás vágyai? V A minap egy fagylaltozó kutyát látott, egy díszkutyát, egy entellektüel ebet, s micsoda szép asszony vezette s etette őt! Hja, kérem, ez nem Karikás, nem afféle háborús időszak, amikor Floki sültkrumplit eszik, s a gazdája csillagot visel! Ez a kutya itt viselkedni is tud,
