Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Tóth Károly: Legvégső (formai) (ön)leszámolás

jelenvalóságát hangsúlyozó elemek. Ahogy az ábrázolásmód szemszögéből a történelem a jelen kiegészítője, ugyanígy determináns eleme (immár a valós történelem] a szereplők tudatának.

De kik is ezek a szereplők? Az Áttételek ad egy meghatározást: a „nagyszerűen kisszerűek”. Nem szójátékról van szó, bizonyítja ezt Jenő bácsi, a „kiváló irodalomtörténész-hírlapíró”, akinek gondolatai közt találkozhatunk e fogalommal, és akinek foglalkozása megnevezésében is jelen van a nagyszerűen kisszerű fanyar ellentmondása. Mit jelent ez a fogalom?

Mindenekelőtt a kisszerűség periferikus voltára utal. A nagyszerű jelző pedig arra, hogy e periferikusság központi helyet foglal el. És valóban, Grendel regényeiről elmondható, hogy azokban az állandó perifériáiét nő centrális elemmé. Maga a vidék, maguk a városok, ahol és amelyekben cselekményei játszódnak, általában távol esnek a „fő” útvonalaktól, valahová a minden megtörténhet határára kerülnek. A városok lakóira nem azért nem illik a vidéki megnevezés, mert végül is nem faluban, hanem városban laknak, s azért sem, mert a fő útvonalakhoz való tájolás nem földrajzi értelemben vett tájolást jelent. A meghatározás alapvetően értékalapon történik, ezért a szereplők lehetnek kisszerűek (még csak nem is középszerűek) akár a fővárosban is. E kisszerűség attól lesz érdekes, hogy Grendel alakjai sosem hitték, fel sem ötlött bennük, hogy ölt valaha esetleg mások voltak vagy mások lehetnének. Lételemükké vált az effajta létezés. Ezen a periférián is lejátszódnak ugyanazok az események, folyamatok, mint máshol, csak ezek tudatosítása történik más mechanizmusokon keresztül. De nem biztos, hogy mindez szűklátókörűség vagy tudatlanság következménye. Egyáltalán nem biztos, hogy elítélendők, megvetendők vagy szánalomkeltők, sajnálatot érdemlők ezek a fígruák, helyzetek stb. Életerős emberek ők, csak lelkűkbe kitörölhetetlen érvényességfel íródott a tragédia, a sors, a történelem. A történelem — a fentebb értelmezett mfitJon. Ezeknek az embereknek az önazonossága, vagy legalábbis annak tudata valamikor, valahol végérvényesen elveszett. És minden, ami ezt a momentumot követte (KWeti), egy ideig az önkeresésben nyert még valamicske értelmet, hogy azután az is feleződjön, és üresjáratokban folytatódjon immár nagyon eltorzult gesztikulúciójuk. A helyzetet csak súlyosbította, hogy egy egész közösség erre a sorsra jutott.

{ííjben az értelemben Grendel a konkrét közegében egyetemes problémára lel, és tufiölosan egyetemes problémaként is kezeli azt mindvégig, bár a konkrét közegből egy pillanatra sem lép ki. Mikrotársadalmat konstruál, hogy ezt az egyetemes problémát elemi szinten vizsgálhassa.)

Kétségbeesésbe sodródó figurák lennének ezek? Föltétlenül, ha az író nem venné észre bennük mindazokat a tulajdonságokat, gesztusokat, pillantásokat, lélegzetvételeket, amelyeket bár ők már nem tudatosítanak, mégis ott vannak esetlen mozdulataikban, kutató tekintetükben, bőrük alatt — hallgatásaikban. Mert az önazonosság elvesztése nem vezet szükségszerűen az azonosuláshoz (bár sokszor előfordul). Grendel érzékletesen ábrázolja ezt a tényt. Legyenek bármennyire is torzak alakjai, másságuk mindig olyan rejtett energia, mely bármikor abba a bizonyos szembenézésbe csaphat át.

Anélkül, hogy hősnek minősítenénk Balázs úr, a marha- és disznóhús szagú mészáros alakját, azt kell mondanunk, a maga nemében hős ő, hiszen sorsával végül is nagyon makacsul szembeszáll. És ha sokat nem is ér el vele, azt mindenképp, hogy ráébred eddigi létezésének zsákutcájára. Rájön, hogy a világban a dolgok nem úgy függnek össze, ahogy „a sertéskarajból például rántott hús lesz”. Hogy a környezet, a város hogyan reagál minderre, hogy részvéte előbb a „szürkésfekete” bizalmatlanságba, majd elhurcolása után a napnál világosabb törvénysértés igenlésébe s egyfajta megnyugvásba torkollik, egyre megy, sőt mindez Balázs úr utolsó erőfeszítésének az értékét növeli, mfeg azt is jelzi, hogy a közösség még nem jutott el a mészároséhoz hasonló szembenézésig. „Meg kellene változtatni a világot!” — mondta csúfondárosan Balázs úr, még mifejőtt az első kutya megjelent volna háza előtt.

Szembe kell néznünk önazonosságunk elvesztésével, de legfőképpen azzal, hogy megtalálása sem egyszerű feladat, nehezebb, mint valaha is gondoltuk, még az is lehet, hogy lehetetlen. Minden tettünket ennek fényében kell újraértékelnünk, útkereséseink az önazonosság (lehet, reménytelen) keresései. Nemcsak arról van sző, hogy a „fégi