Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - FÓRUM - Dusza István: Milyen madár a kritikus?

kétségtelenül „furcsa, természetellenes, ellentmondásos, motiválatlan, elemzés nélküli, hitetlen, megbízhatatlan, fogyatékos, sematikus” kritikusi tevékenységemre.

Ügy vélem, hogy a kritikámból általa kiragadott idézetek, elveszítve a gondolati környezet táptalaját, satnyán, száraz kóróhoz hasonlóan zörögnek. Ezt a vitamódszert is irodalmi életünk vitakultúrájának hiányában gyökerezőnek látom, mivel azt bizonyítja: nem tudunk pontosan olvasni, s ha igen, akkor éppen azért szándékosan töredékesen, a magunk kénye-kedve szerint felhasználva idézünk. Ráadásul azt a jogot sem adja meg nekem, amit kritikusként, szerkesztőként megélt tehetetlenségeim és lehetetlenségeim [önjbírálatára mindig is fenntartottam. Pedig ez a jogom nem következetlenség, nem is ellentmondásosság, hanem a mindennapi létem életem végéig természetes kötelezettsége. Nagy sajnálatomra ennek eredetiségét nem hirdethetem, hiszen előttem már any- nyian jártak ezen az úton.

Különös, hogy Alabán Ferenc a saját kötetéről írt kritika bírálatával egyenesen irodalmunk védelmére kel. Önmaga sértődékenységét azzal takargatja, hogy irodalmi éltünk védőügyvédjeként lép fel, holott nincs és nem is lehet másról szó, mint a kötetéről megjelent kritikám rejtett formában történő elutasításáról. Miért nem lehet ezt nyíltan kimondani? Talán a már bevezetőmben említett kritikusi hiúság gátolja meg ebben? Ennek lényege abban állna, hogy a kritikusnak megbíráltként takargatnia kellene szerzői érzékenységét? Aligha, hiszen Alabán Ferenc olyan vádakat vág a fejemhez, amelyeket a megsértett szerzői hiúság sugallt. Burkolt formában ugyan, de tanulatlansággal vádol, elemzésre képtelennek tart, s így megpróbálja mindenkori véleményalkotásomat lejáratni. Szívesen tanulok hibáimból, csak hát ezek olyan vádak, amelyeket ő sem tud bizonyítani.

Mit tehet mást egy megbírált szerző, mint hogy megmagyarázza olvasóinak és az íróknak, költőknek: Nem Alabán Ferencet kritizálták, hanem irodalmi életünket. Védjük meg együtt! E védelem érdekében el is követ mindent. Ebben az írásában sebtiben elvégzi mindazt, ami a Folytatás és változás című gyűjteményéből kimaradt. Felvázolja véleményét a fiatal irodalmárokról, miközben minduntalan be akarja bizonyítani, hogy bennem a csehszlovákiai magyar irodalom ellenségét kell látniuk. Persze a „kritika kritikájának” megírásakor még nem tudhatta azt, amit jómagam már igen: Az Irodalmi Szemle 1986/l-es számában terjedelmes írásom jelent meg a Főnix Füzetek kilenc darabjáról. Alabán Ferenc harcra buzdító jeladása bizonyára fölösleges, hiszen minden kritizált „főnixes” mostanra már rég kiásta a csatabárdot.

Az Irodalmi Szemle védelmében leírtakat csupán egyetlen dologgal egészíteném ki: A megszervezett ankétok egyáltalán nem lehetnek a különböző vélemények ütköztetésének terepei. Monológok, amelyek a kérdések kerítéseivel behatárolt szellemi térben olykor egymást ismétlik, néha esetleg a feltételezetten elvárt véleményeknek adnak hangot. Ha valamiért, akkor ezért szántam Alabán Ferenc kritikakötetéről írt bírálatomat adaléknak a nemrég lezajlott kritika-ankéthoz. Ráadásul a címmel szándékosan utaltam a kötet „adalék-jellegére”. Alabán Ferenc reagálása sem bizonyít mást, mint hogy elfelejtettünk kulturáltan vitázni. Egy-egy ankét kérdéseire adott válaszainkat az egyetlen lehetséges helyes állításként látjuk, holott egy vitában ez már „csak” egy vélemény lehet a sok közül, amelyet figyelembe kell venni, amikor a saját nézeteimet megfogalmazom. Egy-egy vita tehát nem függetleníti és sterilizálja a résztvevőket, hanem rákényszerít mindenkit, hogy mellébeszélés helyett a mások véleményére figyeljen. A viták a folyamatos, figyelmes olvasásra is megtanítanak.

Kár, hogy Alabán Ferenc a kritikámat olvasva már nem tudott olyan tiszta fejjel ítélni a befejező résznél is, mint tette azt az elején. „Nem véletlenül kapcsolom a kötetek megjelenéséhez az egyes kritikusi pályaképek kirajzolódásának kezdetét.” Ezt a mondatot ismét az összefüggésekből kiragadva bírálja. Eközben eltekint a bírálata hatását esetleg csökkentő folytatástól, amely kritikám befejező részében olvasható: „...a kötet (vagy kötetek) egy kritikus pályáján minden esetben az összegzés, a szintézis megteremtésére való törekvés, az esetenként érzékeltetett értékrend felmutatásának a lehetősége.” Igaz, a két mondat nem egymást követi, de mindkettő megtalálható a bírált kritikámban. Sőt!

Ettől a mondattól elindulva Alabán megvédelmezi a kritikusokat és a nem kritikusokat. Kritikának tekint irodalmi publicisztikát, recenziót, esszét és irodalomtörténeti tanulmányt. Bár az utóbbi két műfaj esetében magam is hajlok erre, csakhogy a felső-