Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Kritikust tolláról...

Szemlében a közelmúltban lezajlott kritika-ankéthoz is kap itt kiegészítő szempontokat, akkor téved. Az ankétről és az általa felvetett kérdésekről sző sincs ebben az írásban, így az ankétra való utalás a cikk elolvasása után is kérdőjeles és homályos marad. Ami a Dusza-cikkben első benyomásra is nyilvánvaló: az írás szerzője szubjektivista alapállásból leplezetlen ellenszenvvel és lebecsüléssel szemléli az utóbbi évtized csehszlovákiai magyar irodalomkritikai gyakorlatát, s emiatt a következtetései is jórészt ebből az érzésből fakadó egyoldalú és bizonyítatlan evidenciák. Indokolatlan következetlenség és ellentmondás ez, mert Dusza jómaga is részese e folyamatnak és gyakorlatnak: egyrészt úgy mint recenziók és kritikai írások igen szorgalmas publicistája, másrészt mint lapszerkesztő, akinek bizonyos mértékben ösztönzőleg kellett volna (és kellene most is!) hatnia a kritikusokra, lehetőséget teremtenie a kritikák közlésére. „Bármennyire is tagadnánk, az irodalmi kritikánk közlési lehetőségeinek nagy részét a politikai, szervezői és agitátori szerepet ellátó nemzetiségi sajtónk kötöttségei között kénytelen fenntartani” — állapítja meg, és „provinciális, önképzőköri és szubjektív szer- keszétsi gyakorlať’-ról beszél. Ennél azonban továbbmegy: „Irodalmunkban a kívülálló tendenciák hatására mindig Is fenyegetett a társadalmi kontextus és a párt irodalom- politikájának dogmaként való kezelése, valamint a művészet és a politikum dialektikus kettősségének figyelmen kívül hagyásával történő értékelés. A szocialista demokrácia irodalomkritikában is érvényesíthető alapelveit olykor éppen ilyen merev, egyoldalú szemlélettel folytatott szerkesztői gyakorlat szorította háttérbe.” Dusza bírálja a körülményeket és magát a kritikát is, egyúttal tehát úgy is mint kritikus és úgy is mint lapszerkesztő, két irányból közvetve kemény önkritikát gyakorol. Persze abban, hogy a helyzet nem alakult a legjobban, neki is teljes mértékben része volt, két oldalról is. Mindenképp furcsa és természetellenes tehát ez a kívülállónak tűnő kétélű és ellentmondásos értékelés, ráadásul indokolatlanul motiválatlan... Leszögezhetjük már itt, hogy a helyzet alaposabb ismerete és komplexebb felmérése bizonyára átgondoltabb és reálisabb, elfogadhatóbb eredményekhez juttatta volna Duszát.

Kinyilatkoztatásszerű megállapításai ui. a konkrét irodalmi helyzet felmérése és elemzése hiányában lettek leírva, anélkül hogy szövegezőjük konkrétan megvizsgálta volna tárgyát. Elemzés nélkül pedig (s ezt már az iskolában is tanulják) nem lehet bizonyított a megértés, nem lehet következetes és világosan tiszta az értelmezés, nem lehet hiteles és megbízható a minősítés. A módszerbeli fogyatékosság csak sémákat eredményez, amelyeket korunk kritikájának le kell ráznia magáról.

Mi a véleménye Duszának magáról az irodalomról? A nyolcvanas években nem talál „élettel teli irodalmi életet sejtető eseményt”. Paradoxnak tartja, de mégis beismeri, „hogy mindez akkor következett be, amikor mind a lírában, mind a prózában megjelentek az »irodalmibb irodalom« létrejöttét igazoló kötetek.” Aztán ebben látja a kritikai visszhang erejének gyengülését és azt, hogy a fiatalabb kritikusok „megkésve és nehezen jelentkeztek”. Végül természetesnek tartjuk a jelenséget: „Ez érthető, hiszen az önmagáról véleményt formálni nem akaró irodalom nem kíváncsi a kívülről oda- igyekvő fiatal alkotók, kritikusok véleményére sem.” Irodalmunk e szembeötlően ellentmondásos értékelését az idézetek tükrében nem szükséges külön kommentálni, mert egy minőségileg magasabb fejlődési szintre jutó irodalom (a csehszlovákiai magyar irodalmat pedig tagadhatatlanul ez jellemzi az utóbbi nyolc-tíz évben!) vajon miért ne lenne kíváncsi a kritika véleményére, ill. miért tartana attól? Kiteljesedésének magasabb fokán ez az irodalom miért ne akarna közösséget vállalni kezdő alkotókkal? Nem hamis vádaskodás ez? Hiszen a fiataloknak 1980-ra már három éve rendszeresen megjelenő rovata van az Irodalmi Szemlében! De ez körülményeivel együtt is szemrevételezhető és minősíthető: A hetvenes évek második felében indult az Irodalmi Szemle Oj hangok rovata, amely később Műhely címen hozta a fiatal nemzedéki csoport akotásait és fogta össze tagjait. A kezdő írók alkotásainak közlése, eléggé figyelemreméltőan, nem idegen anyagként megkülönböztetve valósult meg irodalmi lapunkban, hanem annak szerves részeként, mondhatjuk, termékenyítő azonosulásban vagy vitázó konfrontációban az az idősebb alkotók munkáival. 1980-ban ez a szerzőcsoport, amely heterogénebb és szétszórtabb, mint az előző — a Vetés — nemezdék volt, Megközelítés címen antológiával (Tóth László válogatásában és előszavával) dokumentálta önálló létét, a képviselői közül egy költőnek 1980-ra már saját kötete is megjelent. Ez is azt jelentette — ahogy azt az Irodalmi Szemle szerkesztősége is megállapította —, hogy a „műhelyesek”