Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Csáky Pál: Kései látogató (elbeszélés)
kisfiú. Eidős Sándor, a tömény glancba mártott kisfiú. — Lehajtotta a fejét. — Hát persze hogy lehet. Neked mindent lehet. De azt már ne kívánd, hogy ki is szolgáljalak. A férfi a bárszekrényhez ment, közben a nőt nézte, akinek az oldalt álló lámpa élesre rajzolta vonásait. Ő az, gondolta a férfi, igen, ő az. Az arc, a szemek, a száj, a nyak íve, mind ő. A fantázia, a stílus is, a maró gúny is. Csak az a szomorúság. Az a kitéphetetlen, feloldhatatlan szomorúság ... — Tölthetek neked is? — kérdezte a nőt. Az nemet intett. — Az első héten, amíg a kórházban voltál, nem ittam — mondta a férfi, fenékig hajtva a poharat. — Aztán újrakezdtem. Nem bírtam tovább. A nő szótlanul nézte őt. — Legalább egyszer a telefonhoz jöhettél volna — folytatta a férfi. — Két szó elég lett voina, a te szádból két szó is elég lett volna. — Nem volt mii mondanom — válaszolt a nő. — Megértheted. Képtelen voltam rá, hogy bármit is mondjak neked. — Ez — töltött újra a férfi —, ez jólesik. Hogy őszinte vagy, — Beszéljünk másról — mondta a nő. — Lehet, hogy két hónap múlva majd megköszönöm, hogy ilyen szépen elintéztél mindent, de most még ne várd el tőlem. Ma még gyűlöllek érte. Magamat is gyűlölöm. Eltart még egy ideig. — Megegyeztünk az elején — szólt a férfi. — Mindenhez ugyanannyi jogod van, mint nekem. Én tartom a megállapodást. — Most meg az alibizmusod — jajdult fel a nő. — Az analitikus mérlegen kimért, hazug egyenjogúságod! Mikor fogsz már végre felnőni? Én nem örökös mentegetőzéseket akarok hallani tőled, hanem egy férfias szót, érted, végre egy önálló, őszinte, határozott szót. A férfi letette a poharat, úgy fürkészte őt. A nő arca megnyúlt a belső erő nyomása alatt, a teste meg-megvonaglott. — Zitácska — lépett hozzá a férfi. — Zitácska, nem akartalak megbántani. Zitácska, kérlek... — Bocsáss meg — szedte össze magát a nő. — Ne haragudj, még nem vagyok egészen rendben. Az idegeim, főleg ... Most kezdem csak tudatosítani az egészet... Előtte a döntés tűnt hátborzongatónak, most pedig... Mondd, mennyit tudok még károsodás nélkül kibírni? Megmentettek, megint megmentettek. A főorvossal nem volt szerencsém, magas szinten gyakorolta a hivatását. Ráadásul iszonyúan lehordta a nővért, engem pedig szigorú felügyelet alá helyeztetett. Nem volt több lehetőségem, minden mozdulatomat figyelték. Rendes ember volt a főorvos. Középkorú, halk szavú, szimpatikus. Gyakran elbeszélgetett velem. Magának élnie kell, mondta, ezt az egész ronda históriát túl kell élnie. Magát nem abból a fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja. Az lenne a maga helyrehozhatatlan kudarca, ha ebből a szerencsétlen helyzetből nem lábalna ki. Azt hiszem,, végső soron neki köszönhetem, hogy túléltem: rábeszélt az életre. Lassan-lassan visszabillentette az egyensúlyomat. — Mire gondolsz? — kérdezte a férfi. — Olyan távolinak éreztelek... Ijesztő az arcod, amikor így eltávolodsz, mintha kiesnél a dimenziókból... Zitácska, miért nem osztod meg velem a gondjaidat? Biztos vagyok benne, hogy tudnék segíteni... — Osszam meg a gondjaimat — nevetett fel rozsdás hangon a nő. — Bár végsősoron igazad van, ki mással... — Keményen visszatartotta a könnyeit. — Semmi — mosolyodon el végül is. — Semmi. Csak egy kicsit elmerengtem. — Na végre — mondta erőszakolt vidámsággal a férfi. — Végre újra mosolyogni látlak. Nem érdekel, hogy bántasz közben, az sem, hogy szomorú ez a mosoly. Csak mozdulj már végre, mozdulj... — Mosolyogni — ízlelgette a nő a szót a visszatartott könnyeken át. — Mosolyogni... nincs olyan szó. Olyan fogalom sincs. Soha nem is volt. Én már nem tudom, mit jelent az: mosolyogni. — Zitácska! — jajdult fel a férfi. — Zitácska, kérlek ... Nem mondhatom, hogy nem kételkedtem, persze hogy nem mondhatom. Kétkedő voltam akkor is, amikor először találkoztunk. Mit adhatsz te nekem, egy lassan, de biztosan
