Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Csáky Pál: Kései látogató (elbeszélés)
KÉSEI LÁTOGATÓ Már megint tizenegy van. Egy újabb nap estéje, amikor senki nem nyitotta rám az ajtót. Hideg, sötét éjszaka, tizenegy. Odakint szél fúj, és ronda hullámokban esik az eső. Idebent látszólag melegebb van, kivéve azt a térrészt, amelyre azt mondhatom: én. Kiállhatatlan a magány. Az ember legszívesebben levedlené önmagát: a húst a csontokról, az értelmet a tudatáról. Akkor talán megszűnne ez a rideg fájdalom. Sok dolgot nem tisztáztam még önmagommal sem. Valakit állandóan várok, és közben rettegek a gondolattól, hogy mégis eljön. Irracionális állapot. Szétfeszíti a mellkasom, a fejem. Nagyon szeretnék már megtisztulni. — Szervusz — mondta a nő, alig hallható hangon viszonozva a férfi üdvözlését. Az arca gyűrött volt, fáradt, vékony alakja betöltötte az ajtó keskeny nyílását. A férfi elbátortalanodott, hirtelenében nem tudta, mit mondjon. — Szervusz — mondta aztán határozatlanul, még egyszer. — Beengedsz? — kérdezte görcsösen, némi szünet után. Mivel a nő nem válaszolt, újra ő szólalt meg, kínos igyekezettel rakva egymás mellé a szavakat. — Háromszor is csengettem. Már azt hittem, nem vagy itthon. — Itthon vagyok — mondta a nő, és elindult befelé a szobába. — Neked mindig itthon vagyok. A férfi utánamerészkedett, odabent a jól ismert miliő fogadta. Nem változott itt semmi, futott át hirtelen az agyán. Talán csak az a furcsa illat új, amely azóta jelent meg itt a levegőben, és megbontotta az egyensúlyt. Hirtelen csapott belé a felismerés: kórház. A kórházi fertőtlenítő illata, ez nem volt itt régen. „Régen” — merevedett meg gondolatban a férfi. Három hónapja járt itt utoljára. A nő a nappaliban telepett le, szokott helyére, a sarokba. A lábait most is maga alá húzta, de a látvány most nem volt vonzó, megnyugtató. Gyűrött, töpörödött csitrinek tűnt az öblös karosszékben. A férfi megpróbált fesztelenebb lenni, közelebb jött. — Leülhetek? — kérdezte, s mivel a nő nem válaszolt, leült vele szemben. — Kláritól hallottam, hogy már itthon vagy. Gondoltam, meglátogatlak. — Kedves tőled — felelte színtelen hangon a nő, rezzenéstelen arccal nézve maga elé. A feszes csöndben tisztán lehetett hallani a szomszéd lakás nagyóráját. — Ezt neked hoztam — állt fel a férfi, és elővett egy szép virágcsokrot a táskájából. — Szeretném, ha tudnád, nem véletlenül tévedtem fel hozzád. Hetek óta készültem rá. — Vártalak — mondta a nő, és lehajtotta a fejét. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. — Komolyan? — derült fel a férfi. — Zitácska, el sem tudom neked mondani, menynyire vágytam utánad — folytatta, rengeteg melegséggel a hangjában. Hirtelen mozdulattal a nő mellé ült. — Hagyd ezt — szólalt meg riadtan a nő, mintha áramütés érte volna. — Ne — vette le a férfi kezét a válláról. A férfi újra a szemben levő székre ült. Elgondolkozva nézte a nőt, a vonásait kutatta, megpróbált eligazodni rajta. A nő konokul hallgatott, továbbra sem emelte föl tekintetét a szőnyegről. Feküdtem a fehér szobában, hófehér ruhában a beáramló napsütésben. Feküdtem az ágyon, kezemben az összegyűjtött gyógyszerekkel, és rád gondoltam. Az egyetlenre, Csáky Pál
