Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Hajdú István: Az utolsó játszma (novella)
— Hurrrááá! — üdvözölték. — Itt az utánpótlás, nem kell ezt a dögbüdös sört nya- kalnunk! No, csempészd elő, mit hoztál a barátaidnak! — Itt van — és eléjük tette a postazsákot. — Ez igen! Frank ezalatt csendesen bejött, és hanyatt feküdt az ágyon. Élvezte ezt a hangulatot ... — Gyertek játszani, mit néztek, mint indián a szappanra! Jól szórakoztak. Franknek jó volt a lapjárása. A többiek üvöltöztek, és mindenki az osztót szidta. Ahogy az üvegek ürültek, úgy vált egyre vadabbá a hangulat. Valaki megkérdezte: — Mit gondoltok, el tudnának repülni azok a ceruzák? — Ha nem tudnának, nem vigyáznánk rájuk annyira. — Szerintem csalás az egész. Ezzel verik át az ellenséget. Hangos vitát váltott ki a feltett kérdés, s mivel jócskán felöntöttek már a garatra, a vita egyre élesedett. Itt-ott pofon csattant. Két táborra szakadtak: az egyiknek az volt a nézete, hogy a rakéták üzemképesek és atomfejekkel vannak ellátva; a másik vélemény képviselői játékszernek tekintették a rakétákat. Frank az első csoporthoz csatlakozott, míg Ted a másikhoz. Most először esett meg velük, hogy nem egyezett a véleményük. A vita verekedéssé fajult. Nem tartott sokáig, mert mind tökrészegek voltak. Hamar elfáradtak és elaludtak. led egyszerre nagyon józannak érezte magát. Az ablakhoz állt, és sokáig nézte az alant elterülő kisváros vibráló fényecskéit. Cigarettára gyújtott, majd ingerülten eloltotta ... Másnap senki sem beszélt az esti vitáról, mintha elfelejtették volna. Teltek a napok, mindenki végezte a maga megszokott monoton munkáját. Pontosan egy hét múlva, egy csendes szombat délután üvölteni kezdtek a szirénák. Ismerték már ezt a hangot. Riadó! Ojabb vicc fentről — villámgyorsan elfoglalták helyüket. Tudták, mit kell tenniük — hiszen annyiszor gyakorolták. A sárga neonok kialudtak, helyettük a riadólámpák gyulladtak föl. A programozók meghökkenve látták, hogy a számítógépek teljes üzemben zümmögnek. — Valaki átprogramozta a számítgépeketlü — ordított fel az egyik. Felvillanó pontocskák jelezték a rakéták útvonalát a radarok képernyőin. Felcsapódott az ajtó. — Azonnal ellenőrizzék le a riadót a központtal! — üvöltötte a falfehér tábornok. Három másodperc múlva megérkezett a visszajelzés: a riadó csak gyakorlat... De a rakéták úton vannak kelet felé! — Azonnal meg kell állítani a rakétákat! — Már nem lehet! — Változtassák meg a becsapódás helyét!!! A programozók remegő kézzel láttak munkához. Arcukra kiült a veríték. De sikerült. A képernyőre meredve nézték, hogyan térnek el a rakéták az eddigi iránytól, és folytatják útjukat az Északi-sark felé. Ott egy óriási felvillanással véget ért gyilkos küldetésük. Álltak a dermedt csendben. Mindenki hallgatott, és jól tudták, miért. A súlyos, nehéz csendet egy megdöbbentően kifejező mondat szakította meg. — Igyunk! Másnap minden újság tele volt a hírrel: Nagy erejű atomrobbanás-sorozat az Északisarkon! Megint megsértette valaki a nemzetközi egyezményt! A teljes igazságot csak egy ember tudta, de ő nem árulta el senkinek. Változatlanul rótta mindennapos útjait a városka és a támaszpont között.
