Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - HOLNAP - Farnbauer Gábor: Prózaversek

Ebben az alantas, de megfoghatatlanul furcsa viselkedésben a szellem legfontosabb képessége érezhető — a reflexió.

„Saját“ kulcsával „más“ ajtaját feszegeti az ember. Bár másokban és öntudatlanul, de kívülről közelít megtévedt önmagához.

„Legyünk talán együtt egyedül!“ (1^

„És te ki vagy?

Még(2) nem tudom, de majd kitalálod!“

[Kalle Holmberg, Paavo Haaviko: Vaskor(3)

„Túl az ideg s bőr szabta határon .. .“(4, 5]

(Tőzsér Árpád: Férfikor)

.. minden határon túlmenő barátok.“(5]

(Nádasdy Ádám: Mit kell tudni az angyalokról)

.. Itt vagyok,

(Vagy ott, vagy másutt.. .“(5, 7)

(T. S. Eliot: Négy kvartett)

Magányom(6) az Iródiában(7] fog együtt lenni;

Mert soktól a semmi többel sok.(8)

Mert én az egész világon akarok(9] fennen egyedül lenni!(10)

(1) Egy vicc poénjával indítva — a csattanó azért csattanhat. Magányunk már akkor is elveszett, ha magunkkal vagyunk. A megkötött indulat viszont lefogott kéz, sehogy sem érint, semmit sem érint. Pedig az én szintetikus, tehát eredendően nincs, és egyértelmű természetességében hamis.

(2) Ez az egykor talán „még“ ma már „már“ is.

(3) Nem alaptalan a hivatkozás. A Kalevala van annyira amorf, hogy pontosan az én relativitásáról szóljon — vagyis tulajdonképpeni identitásunk kérdésességéről, az önmagunk nélküli, végtelen magányról.

(4) Hollétünk nyilván összefügg mibenlétünkkel! Ez a szikár imperativus maga a „semmiből édesedő csepp“.

(5) Mi is állhatna utunkba önmagunkban? — Hacsak nem önmagunk! Hát nem a legszilárdabb én a leghasadtabb??

(6) Egyedül, mint az elektron. Kérem, az elektron abszolút identitás! Két elektron nem is ülhet egy padba, két elektron nem is találkoz