Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Farnbauer Gábor: Prózaversek
kiemelve funkcionális kapcsolataiból létezésévé válik. A különösben tehát a dolog létét, áttételesen a mi létünket, egyáltalán a létezést érzékeljük. És jófelé tapogatózunk valószínűleg — elvégre a létezés a legkülönösebb valami! De milyen is ezen üdvös élmények finommechanizmusa? Kezdjük talán ott, ahová fogalmilag már eljutottunk — a különösnél. Különös a különösnek érdektelen, csak az általános akadhat fönn rajta! Különös tehát a lélek általánosságában tükröződő egyedi valóság. Az egyedi—általános ellentét még mindig „csak“ fenomenológia — tovább kell tehát lépnünk! És akkor már vágjunk rögtön a közepébe: A különös érzékelése, a csodálkozás, a létezés önokúságának negatív érzékelése! Ugyanis amennyiben a létezés önmaga oka — általános, amennyiben pedig önmaga következménye — egyedi. De az önokúság abszurditását, ha már észleljük, nehéz fölfogni — pontosabban nem is nehéz, mert lehetetlen. Viszont tény, tehát nem marad más hátra, mint elfogadni axiómának, és nem őt magyarázni mással, hanem belőle értelmezni minden mást... Azonban a teleologikus emberi lélek saját bontakozó általánosságában fetisizálódó, megcsontosodott egyedisége állandó, belső meghasonultságot okoz. A causa sui-t képtelen aspektusainak egységében fölfogni, mert nem éppen használható útjelző tábla kategorikus célzatosságának, tehát vagy nem létezik, vagy transzcendens. Mégis, ha nem létezik, az saját nyugtalan általánossága érvényének tagadása, ha transzcendens, akkor elidegenítése. E lebegő ambivalencia magasfeszültségét szerencsés esetben a reflexió forródrótja rövidre zárhatja. A kisülés szikrányi megvilágosodása a különösség, mert értetlenségünkben jó esetben is csak csodálkozhatunk — az általános egyediségén és az egyedi általánosságán: miért pont ez, miért pont így van, miért pont én vagyok én, miért itt, miért pont most? ... Hiszen lehetne bármi más, lehetnék bárki más, bárhol másutt! . . . Csak hát hiába dörzsöljük a tükröt, amikor azokon az ismeretlen perifériákon „tapossuk a pedált“, ahol a világ önmagára ítélődik, ha a légypiszok a homlokunkon van! De még ez is ..., de még ez a tanácstalan csodálkozás is úgy ácsorog az én ajtaja előtt, mint önmaga föl nem ismert nemléte. Sőt, hiányuk csaknem egymást tételezi. Hogy aztán olykor-olykor valami exponáltan különös esemény egy pillanatra fölszabadítón sarkig tárjon! Egy másik élményről Szintén tízéves lehettem, amikor apám megbetegedett, és hosszú időre a fővárosi kórházba kényszerült. Gyermeki kíváncsiságom kihasználta távollétét: rendszeres kutatgatásra késztetett holmijai közt — nem mintha tudtam volna, mit keresek ... Persze, ez nem történhetett nyom nélkül, ráadásul egy-két dolgot el is tulajdonítottam, elkerülhetetlen volt tehát hazatértekor a számonkérés.
