Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - Koncsol László: Ütemező IV. (Színes magyar verstan)
ÜTEMEZŐ IV. Színes magyar verstan Koncsol László Amphibrachisz Az amphi görög határozószó és igekötő jelentése: körül, körös-körül, kétoldalt (amfiteátrum: körszínház); a brakhüsz melléknévé: rövid. (Brachykefália: rövidfejűség). Amphibrakhüsz: mindkét oldalán rövid, azaz olyan négy időegységű versláb, amelynek elejét és végét rövid, közepét hosszú szótag képezi: ti-tá-ti. (Jele: U — U). Az amphibrachisz szerkezeti szempontból a krétikus (tá-ti-tá) fordítottja; persze az előbbi négy-, az utóbbi ötmorás versláb. Azért rokonok mégis, mert háromszótagosak és részarányos szerkezetűek. A két, inkább csak az antik drámákra és ódákra jellemző, a lírai költészetben nem gyakori versláb hangulata azonban ellentétes — belsőleg viszont éppen ez az ellentét fűzi össze őket. A krétikus lassú méltósággal hullámzik a versben, míg az amphibrachiszt a két rövid szótag fürgébbé teszi. Szélső rövid elemei, amelyek körültáncolják a nyomatékos lassút, az előző és következő rövid szótagokkal társulva kifejezetten úgy hatnak, mintha a sorok daktilikusak (ti-|íá-íi, ti-\tá-ti, íz|-tá- ti) vagy anapesztikusak (ti-tá-|íí, ti-tá\-ti, íi-íá|-ti) volnának. Az előbbi a hősköltemények, az utóbbi az elégiák hagyományos alapritmusa, de mindkettő lendületes, mozgalmas képlet, s az amphibrachisz az azonos időegység-szám révén is rokona a két négy- morás verslábnak. Zeneileg az amphibrachisz (magyar nevén körösdi) azonos a szinkópával. Nyomda- technikai okokból nem tudjuk szemléltetni a zenei szinkópát, de a görög szó olyan háromtagú hangcsoportot jelent, amelynek két szélső eleme rövid, közepe hosszú, illetve jelenti egy-egy metrikailag hangsúlytalan ütemrész összekötését a következő hangsúlyos ütemrésszel; ezáltal a nyomaték előre, az eredetileg hangsúlytalan ütemrészre csúszik át, az pedig, amely helyzete révén nyomatékos volna, súlytalanná válik. A szinkópa a magyar népdalok gyakori ritmikai eleme; A sut alatt kezdetű népdalunk minden szakaszának harmadik sorélén két-két szinkópa élénkíti a ritmust: „A sut alatt, pucik alatt háromlábú kisszék, / ugyan édes komámasszony, hol van itt a csapszék? / Sllárom, salárom, beteg a babám is, / tied leszek, kisangyalom, ha bánja anyád is.” (A dallam szinkópája teljesen tiszta!) A magyar műköltészetben is csak alkalomszerűen, a ritmus táncosabbá tételére használják a költők az amphibrachiszt. Weöres Sándor verseiből idéznénk néhány példát, íme, a Harminc bagatell egyik darabjának, az Őskori motívumnak két zárósora: „kis hal, nagy hal / előtte, mögötte.” (Két amphibrachisz!) A Magyar etűdök 36. szövegének utolsó szakasza öt „körösdit” rejt: „Széles világba / fut a szél magába, / nyakában a lába, / sosem érsz nyomába.” (A versszak többi üteme spondeusz és anapesztus!) A ciklus 61. darabjában tizenöt amphibrachiszt találunk: „Sej-haj, folyóba, / sok a hal / valóba, / Dunába, Tiszába, / se szeri, se száma. / Sej-haj, vadonba, / kivirít a gomba / keményre, kerekre, / ha bolond, ne szedd le. / Sej-haj, fonóba / sok a lány valóba, l ki barna, ki szőke, / sose fuss előle.” így a 63. bagatellben is: „Pettyes kata, bontsd ki / a szárnyad, a szárnyad: / hol a malom, ahol őrlik / a tiszta búzámat? / Pettyes kata,
