Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Duba Gyula: Fábry Zoltán időszerűsége

tására, gondolati elsajátítására, amely korunk emberének alapvető létkérdését és mindennapjainak kísérőjelenségét, sokszor meghatározóját méltán megilleti, és amely az író valóságszemléletébe és művébe épül. Fábry Zoltánnak a második világháború előtti munkája ilyen tragédiaérzet ős béketörekvés jegyében folyt. A régi írásokat olvasva úgy érezzük, ma is időszerűek annak a szellemi energiának a révén, amely a háború és a közeledő embertelenség leleplezésére összpontosul bennük. Ebben a tekintetben az író később is következetes önmagához, a születő szocializmusban első könyvének A gondolat igaza (1955), a következőnek A béke igaza (1956) címet adta. Az atomimperializmus és az újfasizmus jelentkezésére azonnal felfigyelt és nyugtalanul követte térnyerésüket. Az Európa elrablása ban mélyrehatóan elemezte a militarizmus természetét. Műveiből és magatartásából logikusan következnek a szocialista békepolitika alaptételei: a békés egymás mellett élés és az enyhülés gondolata. Ilyen összefüggésekben európaisága új, korszerű értelmet nyer. Napjainkban Budapesten ülésezik az Európai Kulturális Fórum, amelyben az atomháború lehetőségével szemben a kulturális együttműködés elmélyítését és a humánum képviselőinek egyetértését szorgalmazzák az államok küldöttei. A kölcsönös megértés vágyának középpontjában az európai kultúra eszménye áll, mint eleve békés és humánus világerő. Érthetően, újra Európa a veszélyeztetett feszültséggóc, itt vannak egymáshoz legközelebb a rakéták, itt érintkeznek egymással az. alapvetően különböző eszmerendszerek. „Európa nehéz haza”, mondta volt Fábry Zoltán. „Ha veszélyben van, az emberiség sorsáról van szó.” Törvényszerűen látnunk kell, hogy a rakétákkal szembe állított európai-kultúra koncepcióban azt a népfrontos egységbe szólító és ismét nagyon időszerű, morális minőséget és humánus életeszményt fedezzük fel, melyet valamikor Fábry a kishitűség leküzdésére és veszélyérzete szüntetésére a szlovákiai magyar kisebbség elé állított, mondván, hogy „Hazánk: Európa”!

Az író időszerűségének további vonását vizsgálva, egy másik válságról, az irodalom válságáról is beszélnünk kell. Erről a válságról szinte egész századunkban szó esik, egyszer a líra válságáról, majd a regény válságáról, a dráma válságáról, időnként, helyenként és koronként, jelezve, hogy a huszadik század irodalmának közérzete folyamatosan nyomott, elégedetlen és bizonytalan. A permanens válságok sora napjainkban

— s már korábban is -s- széles körűvé és egyetemessé válni látszik, ma — úgy érzem

— bizonyos értelemben joggal beszélhetünk az irodalom válságáról általában és világszerte, lehetőségei és fontossága csökkenéséről.

Sigfried Lenz nyugatnémet író mondja a Nagyvilág októberi számában Irodalom a tudomány korában c. esszéjében, hogy a tudományos ismeretek hallatlan bősége és fejlettsége, széles körű információgazdagsága mellett az irodalom mint információs lehetőség, amely az életről és az emberről tudósít, veszít jelentőségéből. A valóságról és az életről, az emberről és világáról tájékozódni kívánó emberiségnek a tudomány pontosabb ős részletesebb eligazítást, tényszerűbb híradást nyújthat, mint az irodalom.

Az irodalom térvesztésének másik oka a videoművészet és a tömegkultúra elterjedése lehet, az idősebbeknél a tv, a fiatalságnál pl. a diszkó és a táncdalok, melyek az aktivitást nem szellemi irányban, hanem az érzékiség és gondolati passzivitás irányában fejlesztik. Kényelmesebbek, könnyebben élvezhetők. A műszaki berendezéseken alapuló ismeretszerzés lehetősége egyszerűbbnek és kevésbé igényesnek tűnik, mint az olvasás.

Ezek az irodalom ellenében ható irányzatok nem lebecsülendők, és hatásuk érezhető. Érezhető az irodalom térvesztésén, egyre csökkenő olvasói visszhangján, a kritikusi tevékenység lanyhulásán. Úgy látjuk, az embereket — a szélesebb réteget — ma kevésbé mozgatja és befolyásolja az irodalom, mint azelőtt. Az is igaz, hogy a pszichológia, a biológia, a szociográfia és más tudományágak ma nagyon sokat és magas szinten mondanak el az emberről. De egy biztató tény bizonyosnak látszik — és ezt Sigfried Lenz is megállapítja az irodalom jövője érdekében —, nevezetesen, hogy amit az irodalom mond el az emberről és életéről, azt a tudományos kifejezési forma nem tudja megragadni. Ezt írja: „... az irodalmi tudás a világ közérzetét fejezi ki. A fizikus az új bomba képletét ismeri, és ezzel dolgozik, az író viszont azzal a félelemmel, amelyet ez a képlet ébreszt. A két különböző tudás nem szünteti meg, csupán kiegészíti egymást, ezért hiszem én, hogy egyszerűen nem igaz, amit első pillantásra hajlandó feltételezni az ember: hogy az irodalom és a tudomány konkurál egymásnak”.

Ügy látjuk, hogy a másik negatív hatóerővel, a tömegkultúrával szemben is vannak az irodalomnak előnyei. Az információs eszközöknek — a rádió, tv, video — program