Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irodalmi hősök hétköznapi esélyei (Interjú Jozef Puškášsal)

melyeket a modern kifejezőeszközök tesznek különlegesekké, az emberi lelkiismeret húrjait pengeti, nagy állhatatossággal. Feltárja a gyenge pontokat jelenkorunk emberének életében, és rávilágít az emberi viszonyokban tapasztalható elidegenedés kórosságára.” Minden bizonnyal emeli prózád értékét, hogy íróként keresed mindazt, ami „emeli az érzelem árát”. Hogyan jellemeznéd a cinizmus, az elidegenedés, az egyre fokozódó egoizmus születésének folyamatát? Mitől romlanak az emberi viszonyok?

— Képletesen szólva az irodalom voltaképpen egy nagyon érzékeny mérőműszer, amely reagál az emberi természet valamennyi kilengésére és zavarára. Tulajdonképpen öröktől fogva tiltakozó kiáltás az embertelenség ellen — tehát a cinizmus, az elidegenedés, az önzés és más effélék ellen. Ezek a tünetek egyáltalán nem újak, csak ma más történelmi-társadalmi feltételek között születnek, mint az elmúlt korszakokban. Nézetem szerint nem helytálló az az állítás, hogy valamiféle csökevényről, a letűnt társadalmi formációk maradványairól van szó. Teljes egyértelműséggel kijelenthetem, hogy e jelenségekben veszedelmes új képződményeket látok, amelyek annál gyorsabban terjednek, mennél kevésbé veszünk tudomást róluk, mennél ritkábban hívjuk fel rájuk a figyelmet, mennél kevésbé harcolunk ellenük. E tekintetben kétségtelenül negatív szerepet játszik az a nézet is, hogy olyan csökevényekkel állunk szemben, amelyek múlóban, letűnőben vannak, és amelyek mintha maguktól is elmúlnának, mondván: úgyis pusztulásra vannak ítélve. Sajnos, az emberi egoizmus forrása végképp nincs kiszáradóban, igenis termőképes a táptalaja, a lehetőségei inkább sokszorosodnak, amiből nemegyszer egyenesen létporgramok születnek. Ilyen kortünet például az eszmények „hirtelen halála” [vagy rövid élete). Olyasvalami lett az eszmény, amit nem illik viselni, ami nem tartozik hozzá a modern racionalitáshoz, és ez a tünet egyre jobban terjed a fiatalabb korúak közt. (E témáról különben novellát is próbáltam írni A gyerekek és apáik címmel, mely az Almok, gyerekek, szeretők című kötetemben jelenik majd meg.) Kortünet az is, ahogyan „elsáncolják magukat” az egyes szociális mikrocsoportok és egyének (képletes értelmű elzárkózásra gondolok itt, egyrészt kommunikációs és érzelmi izolációra, de természetesen a szó szoros értelmében vett elzárkózásra is) a lakótelepi lakásokban, a családi házakban, a víkendházakban, az egyre nagyobb divatnak hódoló „parasztházakban”, pihenőkertekben és így tovább. Bizonyos értelemben ez a vagyonos- ság és a jólét szimptómája: az, amink van, egyszersmind ki is sajátít, elnyel és bezár bennünket.

Q „Jó várni és vágyakozni, de rettenetes kielégítettnek lenni, lemondás és ellenvetés nélkül” — olvasható az egyik novelládban. A lemondás szép példáját adod A kert

— az ötödik évszakban című új regényedben, az apa, Burius és az anya révén. Képesek-e még a fiatalabb nemzedékek a lemondásra? Véleményed szerint milyen veszélyeket jelent társadalmunk számára a kielégített ség, az elégedettség és az önelégültség?

— Az idézett novellarészletben természetesen nem a „Ha a szüleitek szerényen és szegényen éltek, akkor ebben és ebben ti is lehetnétek szerényebbek és szegényebbek” jelszó értelmében vett anyagi lemondást várok az ifjú nemzedéktől. A szociális forradalmak megvalósítói aligha akarták erkölcsi mintává tenni a szegénységet — még ha ma egyes költeményekben ilyenféle értelmezésével is találkozhatunk. Amikor a vágyról és a lemondásról beszélek, akkor ezeket a momentumokat mindenekelőtt mint az élet örök romantikus elemeit értelmezem, amelyek nélkül az élet úgymond elveszítené a „színét”, sekélyessé, egyhangúvá és unottá válna. Úgy vélem, hogy ez a veszély sokkal inkább fenyeget, mint az anyagi bőség csömöre, ami végeredményben relatív dolog.

© Ivan Sulik, a mai szlovák prózairodalom kitűnő szakértője alighanem azért nevezte a Beismerő vallomás című kisregényed központi alakját „hősiességtől mentes hősnek”, mert problémázó, unpraktikus, befelé forduló. Ez a hősöd főként belső életét tekintve áll közel például Rotarides fizikushoz, a Negyedik dimenzió című sikeres kisregényed fő alakjához, A hűtlenség értelmezése című novellád gépészmérnökéhez és más intellektuális figuráidhoz. Mindannyiuk közös jellemzője, hogy lelkileg összetettek, és érzékeny egyének, akiknek — igyekezetük ellenére — nem sikerül ráhangolódniuk a „mai világ mindennapi ritmusára”, nem képesek „megtanulni a hétköznapok egyszerű grammatikáját” — ahogyan írod valahol. Az ilyen egyének, a gondolkodás, tehát az emberi előrehaladás képviselői a ma tipikus hősei, akik rendkívül hasznosak a társadalom számára, csakhogy — éppen azért, mert nem eléggé gyakorlatiasak — az ügyeskedők eltapossák őket. Milyen sanszuk lehet az éleiben, milyen életstílus-módosítást kell végrehajtaniuk,