Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Duba Gyula: Fábry Zoltán időszerűsége

gokkal bástyázva körül magát, sokak számára nem volt látható. A marxizmus fénye az a sugár, amely leleplezően átvilágíthatja lényegét. Ma már tudjuk, hogy a kornak nem volt a német nemzeti szocializmus metamorfózisánál vészjöslőbb történelmi problémája! De ki látta ezt akkor tájainkon? Fábry Zoltán mindenképpen. Olvassuk csak a Költő és valóság című esszéjét: Olyan „menekülőkről” ír benne, akiknek a „vers kiélési forma”, pótcselekvés. A korabeli Magyarországgal — „mely valamikor hazánk volt”, írja — egy Népi Magyarország látomását állítja szembe. (Magyar rapszódia 1932). A Német valóságban Hitler íródeákjairól szól, a Vezér tízéves tervéről a marxizmus ellen, esszét ír Hitler és Marx címmel; kettejük különbsége: „Egy halott világ élő kísértete, és egy élő világ elpusztíthatatlan kezdete.” Hitler ekkor már a „személyes ellensége".

A kor ellentmondásos, bonyolult értékrendet alakít ki, melynek jellemző velejárói a paradoxonok. Ebből a korszakból származnak Fábry „híres” tévedései — egész sor jelentős magyar író munkáját elfogultan értékeli —, magatartása mégis példa értékű lehet, mert következetes. Következetes önmagához és az eszméihez, melyet vállalt és képvisel. Sem életművének, sem emlékének nincs rá szüksége, hogy utólag védelmezzük, netán a felmentés gesztusával magyarázzuk és értelmezzük: a maga egészében megállja a helyét. Más oldalról azt is tudjuk, hogy a történelem nem ismeri a „mi lett volna, ha...?” kérdését, a materialista történelemszemlélet értelmében a szükségszerűségek történnek meg velünk. A csábítás mégis vonzó, hogy feltegyük a kérdést: mi lett volna, ha Fábry Zoltán nem csupán egyike a kisszámú szellemi viharmadámak, hanem egy nagy és erős hangú európai kórus tagja? Mi történt volna, ha a polgári irodalmak több és lényeglátóbb szellemi tettel járulnak hozzá a veszély felismeréséhez és elkerüléséhez? A kérdésre meg sem próbálunk választ keresni, mindenképpen irreális lenne. Ennek a gondolatnak csak a kérdésfeltevés szintjén és a jelenkori írói hivatás megfogalmazása okán van értelme! Azt viszont tényként megemlítjük, hogy Fábry Zoltán „dogmatizmusa” odáig már nem terjedt, hogy József Attilát bírálja, akit pedig a szocialista emigráció ellenségnek, sőt fasisztának bélyegzett. Türelmetlenségét és kritikusi magatartásának paradoxonait a kor nagy történelmi ellentmondásai kifejeződésének foghatjuk fel, annak a kornak a bonyolultságát látjuk bennük, amely mai társadalmi valóságunk hiteles és hagyományértékű előzménye volt. Miközben a kor nagy ellentmondásos kérdései annál markánsabban kidomborították — mondhatnánk: kikényszerítették

— Fábry írói állásfoglalásának következetességét, történelmi időszerűségét és dóka- mentumértékét. Nem véletlenül foglal el az idő fogalma, a kor, a történelmi jelen ténye gondolkodásában központi helyet, írói és politikai értelemben ő maga is a történelmi idő elkötelezettje.

Mai időszerűségének értelmét is itt keressük.

Nézzük az írót a második világháború előestéjén!

Kommunista, bár nem párttag; pártfeladatokat kap és teljesít. (Híres esete, hogy a stószi községi választásokon a kommunista párt jelöltjeként bírónak választják, de az állami szervek nem törvényesítik megválasztását.) A párt megbízásából szerkesztett lapja, Az Űt megszűnt, helyette népfrontos lapot alapítottak, az Ostravában megjelenő Magyar Napot, itt közli írásait. Elszántsága és bátorsága regényhőshöz illő. A világ feszülten figyeli Hitlert, aki teljes erővel szervezi a Wermachtot, az SA és az SS már leszámolt ellenfeleivel, és a nemzeti szocializmus elhintett magvai egész Kőzép-Euró- pában kicsíráznak. A haladó német irodalom emigrációban vagy otthoni passzivitásban él. A nemzetiszocialista szólamok a hazai sajtóban is kísértenek. Fábry Zoltán a „kultúra védelmében” előadó körúton járja Szlovákia és Kárpátalja városait. Előadása bámulatos tisztánlátással elemzi azt a primitív erőszakkomplexumot, amely fasizmus néven teljességével a kultúra és humánum ellen fordulva halad a második világháború felé. Idéznünk kell az előadás néhány mondatát: „Az új világháború, mely borzalmaiban törvényesen kell, hogy felülmúlja tizennégyet, 1935. március 16-án vette kezdetét, amikor Hitler demonstrálón és félreérthetetlen gesztussal bevezette az általános védkötelezett- séget, és a Völkischer Beobachter a »végre« feltörő ujjongásával tehetett pontot a szellem-Németország után: »A gyümölcs megérett. A költők és gondolkodók népe újra átváltozott a katonák népévé.«

A gyümölcs megérett. A nép újra követheti a vezérét, aki mindent meggondolt és megfontolt. Követi újra Memel ellen, a Szovjetunió ellen, követheti majd Csehszlovákia, Franciaország és az egész világ ellen.”