Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Zádor András: Jaroslav Seifert 1901—1986
feltűnőbb, az a verselési módszer gyökeres megváltozása: az eddigi tékozlóan gazdag és csillogó kifejezésformák helyébe takarékos sűrítés lép, a tagolatlan vagy ötletszerűen tagolt (rendszerint rímes) szabadverseket strófikus szerkezetűek és metrikailag szigorúan kötöttek váltják föl bravúrosan rímelő sorokkal. A negyedik alkotói korszak verseit külső, politikai események hívták életre. 1937 és 1945 között keletkeztek és hat kötetben jelentek meg. A német megszállás alatt kiadott ötben olyan történeti motívumok elevenednek meg és olyan magatartásformák lépnek ki a múltból, amelyek a nemzet önnön értéktudatát és ezzel múltjának és jövőjének a jelen által megszakíthatatlan folytonosságát hivatottak bizonyítani. Ebben az időszakban mélyül bensőséges vonzalommá a költő szeretete szülővárosa, Prága iránt, amely ezeréves emlékeivel most a nemzeti lét kontinuitásának szimbólumává magasztosult. Az utolsó — ötödik — alkotói korszak egy nagyon súlyos betegség következtében sokáig váratott magára. És amikor a költő ismét megszólalt, versei általános meglepetést keltettek. Nem annyira tematikájukkal, mint inkább formai sajátságaikkal. Az a poéta, aki a harmincas évek eleje óta felülmúlhatatlan formai teljesítményekkel kápráztatta el olvasóit, most elvetett minden kötöttséget, és egyben már-már nem is a művészi próza, hanem a beszélt nyelv szókincsét választotta közlési eszközéül. Mi teszi hát ezt a költészetet még költészetté? Az, amit annak művelője maga így fejezett ki: Hiszen jól tudom, hogy a költőnek mindig többet kell mondania, mint amit a szavak lármája rejt. És ez a költészet. Ezt a többletet itt a jelentéstartalmak adják. Nem szavakba, mondatokba, automatikus képzettársításokba kódoltan, mint az avantgárd költészetben, hanem külsőleg egymástól független, egymás mellé rendelt s csupán a költői logika törvényei szerint összefüggő esemény- vagy helyzetleírásokban, sőt sokszor csak szétszórt képrészletekben, akárcsak Chagall festményein. S amit Chagallról egyik méltatója mondott, hogy: „Olyan ajándék ő, amelyet századunk érdemtelenül kapott”, azt bízvást elmondhatjuk a legutóbbi húsz év Seifertjéről is. Az ebben az időszakban kiadott hat versgyűjtemény a „halálát túlélő” és halálát váró költő számvetése az élettel. De olyan számvetés, amely távol áll minden tételszerűségtől és didaktikától. Nem egyéb, mint személyes vagy annak látszó emlékek felelevenítése, amelyhez az emlékidézés sugallta reflexiók láncolata kapcsolódik. S az emlékek olyan elevenek, hogy Novalis szavait juttatják eszünkbe: „Az emlék a második jelen.” Tervszerűen sikerült befejeznie életművét. Amikor a budapesti Kritika megbízásából 1981-ben interjút készítettem vele (az interjú a lap 1981. 12. sz.-ban jelent meg), megkérdeztem, min dolgozik most. Ezt felelte: „Mint mindig, egy verseskönyvön. A címe: Költőnek lenni. Ez lesz életművem befejező kötete. És ez határozza meg hangnemét is.” — A könyv (Býti básníkem) 1983-ban jelent meg, egy évvel a Nobel-díj előtt. Nem búcsúzik benne az élettől; inkább csak folytatja a „második jelent”, az emlékezést. Rs azt sem jelzi sehol, hogy a hosszú élet elfárasztotta volna. Ellenkezőleg: Az ezerkilencszáz- nyolcvannegyedik évet írjuk. Ö, milyen gyorsan szaladt el az életem! De a könyv talán legszebb, mert legseifertibb sorai ezek: Minden, ami már elmegy tőlünk és belehullik a múltba, útközben sokat veszít önmagából. A rossz megsápad, a bűn feledésbe merül, a bor megsavanyodik és a csókok, amelyek megrögződtek az égbolt alatt, dallá változnak.
